ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-05-10 / 19. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. május 10. 19. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés titán 30 krajcár. Nemzet és primás. Esztergom, május 8. A millenáris Te Deum-on felzengett primási beszédben a magyar nemzet osztatlan érzelmei nyilatkoztak meg. Mélysége és ereje meghatotta a királyt és családját, a jelenlevőket, kik hallgatták. A kik pedig cs,ak olvashatták, azokat a vallásos ihlet és hazafias gondolkodás szárnyain erősítette meg évezredes történeti hitükben. Odavitt bennünket e beszéd, abba a korba, mikor egy préféta hitével, egy apostol szeretetével áll a főpapság őrt a nemzeti érdek mellett, s a hanyatló nemzeti erőt feltámasztja, bizalmat lehel beléje, s figyelmezteti az államot azon hivatására, melyet méltó osztályrészül kitűzött neki a Gondviselés. Megújul emlékünkben azon főpapok fényes sora, akik az Asztrikok, Gellértek, Lodomérok, Széchenyiek hagyományát szentül megőrizték, a kik századról-századra ott álltak a király és állam mellett, s áldoztak tevékenységükkel s lelkesedésükkel" a nemzeti eszmének, a haza integritásának, védelmének. A kik oszlopai voltak az alkotmányos szabadság életének, s garanciákat kerestek a nehezebb időben a nemzet ösjogainak érdekében. Figyelmeztetés volt a primási szózat, hogy az ezeréves létet a nemzet ne önerejének, hanem az Isten végtelen irgalmasságának tulajdonítsa. Figyelmeztetés volt, hogy a jelen szemkápráztató fénye ne kábítsa el, hanem a mit a törvény márványtábláján minap szankcionált, a vallást, azt intézményeiben is ne degradálja, hanem szeplőtelenül megőrizze s lelkébe bevésse. »Az Ur kitépi és megveri Izraelt e földről, melyet atyáiknak adott és elszórja öket,« — ha nem tisztelik öt. E sorsra jut Magyarország is, ha a keresztény talajt elveti magától és hütelen lesz az ősök hagyományához, s ha önmaga között meghasonlik s tagokra szakad. »A letűnt nemzetek legtöbbjének nem külellenség, hanem önfia vágta sebét.« Bármenyire hangoztassa is az állam azt az »összetartó^ nemzeti szellemet, az a »nemzet« Isten nélkül nem boldogulhat. Szüksége van a Ur félelmére, hogy megtarthassa vagy megszerezhesse ősei erényeit, nehogy valamikor megingassa azon erős alapot, melyre az apák hite építette az országot. Birtokába veszi a primás beszédje a történet tanúságát, hogy a késő nemzedék javára gyümölcsöztesse. Megszólaltatja nagy cselekedeteinket, dicsőíti a kereszténység fentartó erejét, összegyűjti nagy tudása és honfiúi lelkülete az ősök Mária kultuszát, hogy a nemzet az elmék és szívek gazdagodására füldolgozza, s forgalomba hozza. Dús tárházát nyújtja a becses tanulságoknak, nagyok és kicsinyek számára, iskolát nyit az államférfiaknak, inspirációt a közszellemnek, s kibontja a lelkesedés szárnyait, hogy alatta pihenjen meg minden magyar. Nem hivja ki panaszokkal az isteni gondviselést, csak imádkozik s hálát, dicsőséget mond az ezeréves kegyelmekért. Áldja a Gondviselést, mely akkor vezetett be bennünket az egyházba

; amikor legnagyobb szükségünk volt rá. Meghajtja fejét, megalázza szivét Isten előtt, kinek segedelme csodás módon megtartotta e nemzetet. Dacoltunk nálunknál hatalmasabb ellenséggel, de nem törtek meg bennünket. Letiportak, de holtra nem gázoltak, elcsábítottak, de be nem olvasztottak, lesújtottak történelmünk nehéz korszakai, de mindig felemelkedtünk. Elaléltunk a szenvedések bénitó hatása alatt, de kellő pillanatban, mint egy ember ismét talpra állottunk. Ennyi kegyelemért méltán egyesült a hithű nemzet imája a primás imájával. Akipróbált, tűzben megedzett, magyar erő e szózat hatása alatt egyetlen magaslatra volt gyűlve, a jubiláló harangok zsongása összevegyül a beszéd által fellelkesített magyar diadalmas »Te Deum«-jával. Népek ereje, politikai jelentősége mindig egvenes arányban áll azzal a ragaszkodással, melylyel vallási és nemzeti hivatásunk tudatát őrizzük. A jelen nagy alakulásai között lehet-e rnás cél, mint az, ami a primás szerint ezeréves multunkat betöltötte? Nem-e a »kereszt« tartotta meg azt, amit a »kard« elfoglalt? Elfeledtük, vagy mások pörölték el tőlünk hivatásunkat a Kelet és Nyugot között? Az uj munkásság, az uj feladatok között nélkülözhetjük-e a keresztény vallás támogatásait, testvéri közreműködését ? Övezze fel hát a magyar magát, a primási szózatból kitörő erővel. A szövétnek, mit a nemzet számára a primás meggyújtott, legyen az a fény, melv bennünket a második ezredévbe vezérel! AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Esztergom ezredéves múltjából. — A törökvilág Esztergomban. — Budavárának lbVIT szeptember hó 2-án történt megszállása után Szulejmán Esztergomra is óhajtotta mihamarább rátenni kezét. 1542-ben kétszer indított támadást ellene, de sikertelenül, azért tervét 1543-ban okvetlen megvalósítani szándékozott. A török csapatok július hó 24-én érkeztek Esztergom alá, felszerelve 40, sőt 50 faltörő ágyúval. Ezek négyheti romboló működése atán augusztus hó 9-én az ostromlók rohammal kívántak bejutni ;i réseken, de öt órán át tartott véres küzdelem után visszaverettek. Salamanca, a vár parancsnoka, — mint egy szemtanú beszéli — levélkét nyújtott le a falakon a törököknek. Sőt a landsknechtek esküvel bizonyítják, hogy Salamancát többször látták levelet a vár faláról ledobni, mások pedig hallottak egy ifjú tisztet éjnek idején a falról a törökökkel beszélni, de ők németek lévén, ezek nyelvét nem értették. Azt sem tudják, mi okból robbant fel a fegyvertár a sok lőszerrel. Salamanca, hogy terveit valósítsa, mitsem tett, midőn a törökök 11-én a falakon átmásztak. E tétlenségét azzal indokolván, hogy a törökökkel kötött fegyverszünetet nem zavarhatja. Sőt ki is ment a török táborba, hogy a szultánt a fegyverszünet megtartására birja. De Szulejmán ezzel mitsem törődött. Benn a várban 1300 fegyveres ember és a nők a gyermekekkel tétlenül álltak a piacon, midőn a törökök közeledtek, azonban többen e tétlenséget tűrni nem birván, lőttek a benyomulókra és 4 törököt leterítettek. Erre teljesen lefegyvereztettek, pedig még feleslegben volt monitió és élelmiszer a várban. A várőrséget a Dunán átvezették, ennek utolja vasárnap vonult ki a varból. Akkor ment el Salamanca és Lascano is. Szemtanunk mondja, hogy a törökök között több német és olasz renegátot találtak. Az olaszok hon fiaikkal azonnal megbarátkoztak és róluk gondoskodtak. A vár kitakarítása után a szultán arany öltözetben lovagolt fel a vár kastélyába. Ezzel megkezdődött a török világ Esztergomban. Életbe lépett itt a törökök császárjának minden hatalma és megszűnt minden eddigi jog, ha azt sok század szentesitette volna is. Minden talpalatnyi föld a császár tulajdonává lett, minden ingatlan, minden jövedelem az ő korlátlan birtokába jutott. Megbomlott az egyházi, a megyei és községi szervezet épp úgy, mint érvénytelenekké lettek a magán kiváltságok, nemesi, polgári, iparbeli jogok. Ha valaki megmaradt is régi birtokán, vagy házában, olyan »rája« lett, mint az utolsó zsellér. Fegyvert nem viselhetett, sőt még olyan öltönyt sem, aminőt akart, hanem csak olyat, aminőt a török törvények előírtak. Esztergomot a császár közvetlen kincstári kezelés alá vette és politikailag beosztotta a budai pasalikba és külön szandzsákot rendelt neki. Érsekújvár elfoglalásáig fontos végpositio volt. Nagy területtel, »liva«-val birt, mely Esztergommegyét, Komárom keleti részeit és Nyitramegyét foglalta magában fel Nagy-Sarló és Verebélyig. Esztergomban minden az állami szervezés alá került, így tehát a vallás és tanügy is. Ezekre fordítsuk figyelmünket. Itt két dzsámit, nagyobb, fényesebb imaházat rendeztek be, mert itt nagyobb száma őrség és elég hűbéres lakott. Ezekben mondották el ünnepélyesen a »khutbe«-t, a császár és birodalomért szóló nagy imádságot. Volt itt több meszdzsid is, amelyekben csak kisebb szertartásokat végeztek. 1629-ben Ali efendi volt az esztergomi khátib. Ez tartotta minden pénteken az ünnepélyes istenitiszteletet. Itt is, úgy mint egész Magyarországban, mint hódított területen, fakarddal kezében mondta a nagy imádságot a császár és birodalom üdveért. Ő alatta nagy személyzet állott. Dzsámi szolgák és mütekaidok összesen 12-en voltak alárendeltjei, akiknek fizetése 79,316 akcsét tett volt ki. Ebből Ali khatibnek kijárt a maga része, hihetőleg 2000 akcsé, azonban ő Ozmán budai jancsár agától az emiitett évben 500 akcsét is vett fel. Eme összeg korántsem annyi, mint a mi pénzünk, mert 200 akcsé csak egy aranyat ért. Főmecsetté Esztergom várának sz. Adalbert temploma alakíttatott át. Mint ilyent, több keresztény utazó, a követségek tagjai látták. Tafferner Pál, Jézus-társasági atya, gróf Leslie Walter nagykövetnek házi káplánja, ki 1666-