ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-12 / 15. szám

állnak az ösiséggel s hogy ennek eltörlésével azok is hatályon kivül levőknek tekintendők. Régi törvényeink szerint is, birtokot tulajdonjoggal hazánkban csak a nemesség birhatott; s ezen nemesi javaknak a verség kötelékében nemzedékről-nemzedékre kellett szállniok, mig a nemzetség kihalása esetén a magyar szent korona lett az örökös. Hogy a korona átíiáramlási joga illuzioriussá ne váljék, s a nemesi családok ki ne pusztuljanak, hozattak nem annyira az egyház szerzési képessége ellen, mint inkább a nemesség vagyonrendelkezési szabadsága ellen az idézett amortizationalis törvények. Most azonban más világ van. Vagyonával mindenki szabadon rendelkezik, akár nemes, akár nem nemes: ingatlan vagyont mindenki szerezhet Magyarországon, még a nem magyar állampolgár is; a külföldről beözönlő zsidóság szerzett is bőven, különösen a magyar nemesi birtokok végtelen mennyisége került zsidó kézre. Az egyházi vagyon egyedül áll még mint olyan, melyhez hozzá nem férhet a zsidó, de melynek élvezője lehet a legszegényebb paraszt ember fia is. Hála legyen az egyháznak, mely a magyar családok sarjainak oly nagy vagyont annyi századon át megőrzött. Tartsuk meg s védelmezzük vállvetve a magyar nemzet e kincsét, a földönfutóvá lett magyar nép utolsó menedékét, nemzeti kultúránk fő forrását, mert ha ez is idegen kezekre kerül, akkor lesz csak még igazán szegény drága nemzetünk. A mézes madzag. Budapest, ápril 10. A kormány szándékait jól ismerő illetékes körökből kaptuk a következő értesítést: »Általában föltűnt, hogy a kultuszminiszter arra az időre rendelte el a kongrua-összeirásokat, midőn az egész ország el lesz foglalva az ezredéves ünnepélyekkel. Ennek azonban megvan a maga oka. Midőn az országgyűlésen elmondotta ismeretes programmbeszédjét, abban az autonómiára nézve hangsúlyozta, hogy azt mindenki belátja, hogy oly mozgalmas időben, mint a minő a jelen év lesz, nem lehet a katholikus autonómiát összeírni és az engedelmes többség azt be is látta. Az ellenpártnak korlátolt tehetségű vezéremberei ezt nem voltak képesek belátni, s ép azért az ő ellenvetéseikkel a csupa elsőrangú kapacitásokból álló kormánypárti statusférfiak nem is törődtek. Máskép áll a dolog a kongruával. Itt az első döntő lépésnek még e nyáron kellene megtörténnie. És miért? Megvan ennek is a maga oka. Mikor a kultuszminiszter programmbeszédjének összeállításán dolgozott, abba mások is beleszóltak. Első sorban maga a szabadelvű párt, azután a többi miniszter-kollégák is. Ezeknek egy része sürgette, hogy az ezredéves ünnepélyek alatt a kongrua-ügy is szüneteljen éppen ugy, mint az autonómia; másik része azonban erősen követelte, hogy a kongrua-összeirás még az idén kezdődjék, s ezek lettek a győztesek. Érdekes volt ez utóbbiaknak okoskodása. Legtöbben azt hangsúlyozták, hogy a papságnak a kormány iránt megrendült bizalma ismét visszatér, ha látni fogja, hogy a kormány komolyan akar helyzetén javítani; de a döntő lépésnek még a választások előtt kell történnie, hogy a papság jassa a kormány komoly szándékát. Különösen a felvidéki képviselők, s több magyar ajkú megyének képviselői panaszkodtak, hogy a papság egészen elfordult tőlük, minélfogva okvetlenül szükséges a kongruának sürgős rendezése, mert csak igy lehet a papságot ismét a kormány számára visszahódítani. De annak ki kell tűnnie, hogy az érdemnek oroszlánrésze a kormányé. Nagy szerepet játszott e megbeszélésekben a néppárt is. El kell terelni a papság figyelmét az egyházpolitikai törvények által teremtett uj helyzettől, volt a további jelszó s igy a néppárti agitációktől. A papság ugyanis meg nem szűnik agitálni az uj rend ellen, amelyre folytonosan fölhivja a nép figyelmét, s ezt a néppárt táborába kergeti. Ha azonban a papság figyelmét, mielőtt az uj rend meggyökeresedett volna, a kongrua által az egyházpolitikától elvonjuk, ezáltal elvontuk magától a néppárttól is. A papságnak a kongrua hosszú időre bőséges foglalkozást nyújt úgy, hogy egyéb teendői mellett, nem igen marad ideje néppárti agitációkra. Ezek az indokok győztek s ezért adatott ki hamarosan az összeiró rendelet, maga az összeírás pedig oly időre tétetett, midőn javában folynak majd a milléniumi ünnepélyek.« Eddig a tudósítás. Mi azonban azt hisszük, hogy a papságot ez az összeírás nem fogja zavarni a néppárt melletti tevékenységében, de a kormány sem. fogja megnyerni a papság bizalmát. Sokkal szentebbek azok az érdekek, amiket a kormány egyházpolitikájával sértett, sokkal nehezebbek a sebek, amiket Magyarország keresztény intézményein és érzületén ütött, semhogy azokat egy darab kenyérrel meg lehetne gyógyítani. A papság mulandó földi javakért nem fogja föláldozni az erkölcsi örökké tartó jókat. Ha Ausztriában nem sikerült a papságot a kongrua segélyével az állami omnipotencia igája alá hajtani, ahol mély gyökereket vert a jozefinismus, ügy a; nál

unk még kevésbbé fog sikerülni, {j^ Külföld. —cs.— Azon »házi viszálykodás«, mely a bécsi antisemita pártok között a márc. 27-iki gyűlésen kitört, a zsidösajtóban óriási örömmel lett tárgyalva nemcsak Ausztriában, hanem a nagy német birodalomban is. Épen ezért megszűnt egyszerű helyi jelentőségű lenni és mindazok, kik a szomszéd nagy keresztény mozgalom iránt érdeklődnek, szivesen fogják olvasni ez esemény további fejleményeit. E »házi viszálykodás«helyes megértésére szükséges annak előzményeit figyelemmel vizsgálni. Bécs antiliberális pártja négy árnyalatból áll: a kath. konservativ »klerikálisok« (lapjuk a »Vaterland«), a keresztény-szocialisták (»Reichspost»), az antisemiták (»Deutsches Volksblatt«) és a németnemzetiek. Ez utóbbiak ismét két csoportra oszlanak : a mérsékeltek (»Deutsche Zeitung«) és a Schönerer-párt (»Ostdeutsche Rundschau«). A mult év ápril havában megejtett községtanácsos választásnál Schönerer a saját embereit visszatartotta a választástól kizárólag személyes hiúságból, mivel nem tűrhette, hogy a népszerűségben riválisa: Lueger, Bécsnek polgármestere legyen. Ugyané párt a második választásnál sem szerepelt, azonban a legutóbbinál már igen. E választás eredménye a következő : az összes 96 antiliberális községtanácsos közül háromnegyed keresztény-szociális, egynegyed mérsékelt németnemzeti. Megsemmisült két párt: a Schönerer és a conservativ. (»Vaterland«, Hohenwarth-club.) A dicsvágyó Schönerert e lesújtó eredmény azon térre ragadta, hol a tehetetlen boszú már csak nemtelen eszközökkel dolgozik. Az »Ostdeutsche Rundschau« minden számában aljas módon támadta Luegert, még a zsidóliberális sajtót is fölülmulta az alávaló gyanúsításokban. E lap kiadója: Wolff szintén lázas tevékenységet fejtett ki Lueger ellen, mig végre a márc. 27-iki gyűlést összehozta, hol Lueger népszerűségét a legdurvább támadások által törekedtek megsemmisíteni. Csakhogy épen az ellenkező eredményt érték el, mert Lueger e gyűlésen várakozásuk ellenére megjelent és bátor színvallásával a közvéleményt még jobban meghódította. Azon férfias jellemesség, mit Lueger minden körülmények között tanúsít, lelkes rokonszenvet kelt iránta és minden támadás, mely ellene irányul, csak annál inkább megerősíti állását a népek szivében. »Hitemet, vallásomat nem engedem senki által bántani« mondta Lueger, és a gyűlés publikuma : csavargó egyetemi tanulók éktelen lármába törtek ki, úgy hogy a gyűlést fel kellett oszlatni. Másnapra ez esemény után az összes antiliberális lapok állást foglaltak a Schönerer-csoport %

ellen és azon szerencsét hangsúlyozták, hogy az efféle 'emberektől megszabadultak a keresztény pártok. Lett erre aztán zavar, nyakra főre ugráltak vissza a ladikba. Csakhogy a vadak se voltak restek, néhány izmos legény begázolt a vizbe s erővel iparkodott a menekülő csónakot visszatartani, a mi azonban nem sikerült. A rablók, hogy annál könnyebben szabadulhassanak meg a piőcáktól, berántották őket a járműbe. E foglyok között volt a törzsfő is, halálát biztosra vette, de azért még sem következett be. A benszülöttek nem ölték meg. Ok ugyanis ugy okoskodtak, ha mi ezt a feliért életben tartjuk, ugy van, kivel alkalom adtán vezérünket kiválthatjuk. Nem bántották tehát. Vártak. De bizony hiába vártak. Az idő mult s a szegény egyszerre csak azon vette magát észre, hogy bizony ide-oda már 15 esztendeje eszi a vadak kenyerét. Egészen beleélte magát a gondolatba, hogy itt éri őt mindenkitől elhagyatva a szabadító halál. Sejtelme be is teljesedett. Megbetegedett, s a betegség halálos kimenetelű volt. Egyik napon, midőn a közelgő halál tudata már rendbe szedette vele gondolatait és ő éppen ezekkel volt elfoglalva, kinyílt a kunyhó ajtaja s azon legnagyobb meglepetésére egy európai pap lépett be. Ez ft. Blane atya missionarius volt. Elképzelhetjük a beteg örömét. Miután töredelmesen meggyónt, kérdéseivel kezdte ostromolni vendégét, aki örömére egy jó órát tölthetett nála. Mikor eltávozott, megígérte, hogy a szomszéd szigetről majd fog küldeni két irgalmas nővért, kik ápolásáról fognak gondoskodni. Ezek délután el is jöttek, s a gondjaikra bízott betegüket oly figyelemmel gondozták, hogy sikerült a halál leheletét néhány napra visszatartani. Egészen kijátszani azonban nem tudták. Elérkezett végre az utolsó óra is, jól érezte ezt a beteg. Megköszönte tehát a nővérek fáradozását s emlékül egyiknek rózsafüzérét, a másiknak pedig nejének nyakékét adta. Azután imába merült, melyből föl se eszmélt többé. — Na kedves testvér, — szólt most az egyik a másikhoz, — itt tenni valónk már nincs. Gondolom jő volna még ma visszaevezni telepünkre. Ezt meg is tették. Otthon elmondták az esetet a missiónáriusnak, aki mindjárt másnap eltemette a halottat. — Edes Amália, — szólt a következő nap reggelén egyik irgalmas nővér társához, midőn kis kertecskéjükben találkoztak, — megnézte már a nyakdiszt belülről. — Igazság ! Nézzük mi van benne. E szavakkal elővette az emiitett tárgyat és kinyitá. Az első kép fiatal nőt ábrázolt Villiers Irén aláírással. Ez volt az édes anyja, milyen kedves nő lehetett. — Valóban nagyon megnyerő külsővel bír; de fordítsunk csak s nézzük a nejét. — Jól van - ez alatt félrehajtá az anyját ábrázoló képet — itt van . . . többet nem szólt, egy pillanatig mereven nézett maga elé, aztán egy sikolylyal társnője karjaiba esett. — Mi az? — kérdé ez ijedten — mi történt;? — Ah kedves testvér Candida, — válaszolá mély fájdalom hangján, — a szegény megholt, édes atyám volt. — Micsoda? Atyja, kit megholtnak hittünk ? honnan tudja ? — Oh nézze csak e képet. — Édes Istenem hisz ez a szegény Langrois néni. — Mikor odahaza voltam édes anyámnál, azt gondoltam so'sem fogom láthatni atyámat s ime nemcsak hogy láttam őt, hanem még ápoltam is. Ah, miért nem ismertem meg előbb. — Ne bánkódjék kedves testvér, az Úr akarta igy, ki tudja mire jő. Nyugodjunk sz. akaratán. A rövid párbeszéd után természetesen mi is tisztába vagyunk avval, kikkel van dolgunk: Elvirával és barátnőjével. Mielőtt tehát az elbeszélést befejezném, még szeretnék róluk néhány szót mondani. Elvira kicsiben kezdte az áldozatot, de mindig nagyobbat és nagyobbat hozott az Urnák. Istenért hagyott el mindent, csak hogy annál osztatlanabbul szolgálhasson neki. Már csak két dolog volt hátra, mit még fel nem áldozott s ez Arabellával kötött barátsága, meg élete volt. Nemsokára erre is rákerült a sor. Az apostoli helynök ugyanis, ismerve az apáca lángbuzgalmát, oly szigetre küldte, melynek lakói a világrész legvérengzőbbjei közé tartoztak. Itt szerezte meg magának a vértanúi pálmát. Arabella se maradt barátnője mögött s mint a bélpoklosok buzgó ápolója végezte szép életét. T. F.