ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-12 / 15. szám

szegény tót nép nyakán s hogy angyal legyen vagy tökfej, aki a vérlázitó szipolyozás ellen föl ne emelje szavát; másodszor, aki tudja, hogy mily szekatúráknak van kitéve a nép a tisztviselők részéről, kik azt csak megvetni s marhaszámba venni szokták: az meggyőződik arról is, hogy a papoknak ily esetben való elitéltetésében és elcsukatásában az egész világ nemes, önzetlen népvédelmet lát Az ily elitélt papok a szegény népnek vértanúivá lesznek s elmarasztalásuknak emléke nemzedékeken át ércnél erösebb kötelék a nép s az egyház között. Azért csak rajta Bánífy ur! Sehol sem mond az erély oly hamar csütörtököt, mint mikor puskatussal és ököllel akarunk rendezni ! Tolvajokkal, bátyus zsidókkal, duhaj legényekkel máskép kell elbánni, mint szentelt meggyőződésekkel. Vértanukat vasra verni, eszmékre ráijeszteni, ezt a régi barbárok s az újkori oktalan kormányok szokták tenni ; e részben cseppet sem különböznek egymástól és sikereik is egészen ugyanazok. De sajnálnunk kell egy országot s hozzá még szégyenkeznünk is kell, ha ez az ország hazánk is, mikor azt látjuk, hogy ily együgyűség kap lábra és téveszti meg intéző köreinket. Mert hiszen találkozott tavaly is egy szélsöbali Töhötöm, kinek akkor ugy látszik még nem nőtt be a feje lágya s aki a többi közt azt proponálta, hogy be kell csukni a papokat, a prímástól le az utolsó káplánig. Mikor ily nagyhangú sületlenséget s ily szerény fölfogásra valló vakmerőséget ütnek dobra a sándor-utcai magyar parlamentben, méltán csodálkozhatik az ember azon, hogy ily szűk látókörű embereknek is sikerült a nagyságos képviselőség ugorkafájára fölmászni; de azt utóvégre is választóinak jó Ízlésére bizzuk; válasszanak akit akarnak s mérjék Piripócsi értelmiségi sugárral a világ történelmét; ez csak az ő bajuk, s az ő szégyenük. De ha a magyar kormány közegei is csak ilyen piripócsi észt és tapintatot árulnak el; ha sebtiben a magyar igazságszolgáltatás bögréjébe kívánják aprítani az ellenzéket s megenni egy reggelire ; ha vasalással, áristommal, pandúrokkal dolgoznak a szellemi harcokban, ugy az mind csak azt mutatja, hogy ezekben az emberekben sem képzettség, sem műveltség, sem jogérzet nincs s kívánatos, hogy az ilyen fuserok minél előbb megérdemelt sutbalökés nyugdijában részesüljenek. A népárt az ily zaklatással szemben se adja be a derekát.. Haszonleső és érdekhajhászó emberek, zónázó főispánok, kártyázó képviselők, muzsaszerető múzeumi főtisztek természetesen nem értik, hogy az ember erkölcsi motívumból börtönbe is elmenjen, s az ilyen klikkekből összeverődő kormány is azt hiszi, hogy csak egyet kell csördíteni a papok közé, s valamennyi meghódol az állameszme hóbortos kinövései előtt. Azonban az nem volt igy s nem lesz ezentúl sem ugy, amint azt remélni méltóztatnak. Ilyenkor tudjuk megbecsülni a coelibátust, mely az egyház függetlenségének s harcratermettségének egyik föltétele; még több kötelékkel volnánk odakötve a járomhoz ; a meghunyászkodás fészket rakna a parochiákon, ha családi életet élnénk. így azonban, amint a papok vannak, szabadon állnak, a népért, a jogért, az eszmékért küzdenek s minél kevesebb veszteni valójuk van, annál biztosabban győznek ! Látja Pap Gézácska, minden botnak két vége van, s ha a coelibátust akarja méltatni, necsak azt a végét tapogassa, mely a nedves földbe, sokszor sárba van tűzve, hanem a másik végét is, melyen virág fakad, a függetlenség, az önfeláldozás, az eszmék diadalának virága! Végül pedig biztosak vagyunk benne, hogy igaza volt Ugrón Gábornak, mikor azt mondta: nem akkor népszerűek a papok, mikor aranylánccal nyakukban, hanem mikor vaslánccal lábukon járnak, s akkor élnek igazán a népnek szivében, mikor nem palotákban, hanem börtönökben laknak. Mi kételkednénk azon, hogy a fölvidéki nép utálja a kormányt zsidaival, s szereti az egyházat szegény, egyszerű papjaival ? ! A holtkézi törvények. (Dr. H.) A természet törvénye minden személytvagyonszerzési képességgel ruház fel, úgy, hogy személy és a tulajdonjog alanya egymástól elválaszthatlan. Azért a természetjog s az emberi méltóság ellen vétettek a pogány népek, midőn a rabszolgaság vérlázitó intézményének behozatalával az emberiség nagy részétől megtagadták a személyiséget s ezzel a szerzési képességet. A jogban háromféle személyt különböztetünk meg: physikai személyt, vagyis emberi egyedeket, erkölcsi személyt, vagyis testületeket és a szorosabb értelemben vett jogi személyt, vagyis intézetek s intézményeket. A physikai személyt az Isten teremti, ennek szerzési képessége is tehát nem az államtól, hanem a Teremtőtől származik. Az erkölcsi személyek közül csak kettő az, amit az Isten alkotott: az állam és az egyház, e kettőtől származtak a többi erkölcsi és jogi személyek mind és pedig az egyházi erkölcsi személyeket, űgymint káptalanokat, szerzetes-rendeket stb. az egyház alkotta, a világi vagy polgári erkölcsi személyeket az állam alkotta. Az egyház tehát szintén Istentől, Krisztus Urunktól, ki alapította, birja vagyonszerzési képességét, nem pedig az államtól. Az állam az egyháznak eme szerzési képességét elismerni, védelmezni tartozik, amint ezt a keresztény császárok és királyok meg is tették. A pogány római császárok idejében az egyház tiltott társaság volt — collegium illicitum — s igy szerzési képessége sem volt, de már Nagy Konstantin császár nemcsak elismerte az egyház vagyonszerzési képességét, hanem maga is nagyterjedelmű birtokokkal ajándékozta meg. Nagy Konstantin példáját követé édes hazánkban első szent királyunk István, ki nemcsak maga az általa alapított püspökségeknek s monostoroknak gazdag dotációkat adott, hanem »királyi hatalmával azt határozta, hogy kinek-kinek szabadságában álljon tulajdonát átruházni feleségére, szüleire, leányaira. avagy az Egyházra, mely rendelkezését halála után senki megsemmisíteni ne merje.«

1 Sz. Istvántól Nagy Lajosig az egyház korlátlan szerzési képességgel birt hazánkban, amint ezt Verbőczy (Trip64. 2.) maga is tanítja, midőn mondja : Sz. Istvántói Lajosig bármely föur vagy nemes akár életében, akár halála esetére minden királyi engedély nélkül is szabadon ajándékozhatott, vagy végrendeletileg hagyományozhatott. Nagy Lajos 1351. évben az aranybulla 4. cikkét (quod nobiles homines sine haerede decedentes possint et queant ecclesiis vei aliis, quibus volunt in vita vei in morte dare et legare possessiones) mely a nemesség szabad vagyonrendelkezéséről szól, úgy módosította, hogy a nemesi javaknak a verség kötelékében nemzedéki-öl-nemzedékre meg kell maradniok, ha pedig a nemzetség kihalt, előállott a korona háramlási joga. Az egyház azonban királyi engedélylyel ezentúl is szerezhetett 1498. évig, amikor az 55. és 65. t.-cz. a királyi engedélyt s adományt is hatályon kivül helyezte; épp így intézkedett az 1647. 17. t.-cz. is, mig az 1715. 16. t.-cz. a királyt ismét feljogosítja az engedély-a.dásra.. Ezen, az egyházi birtokszerzési képességet korlátozó törvények holtkézi törvényeknek (leges amortizationis) neveztetnek, melyeket a kir. kúria ez év febr. 1-én tartott plenáris ülésen hozott döntvénynyel hatályon kivül levőknek nyilvánított. A kir. kúriának klasszikus indokolással kibocsátott döntvénye ellen nagy kirohanást intéztek a zsidó tőke és a szabadkőmüvesi páholyok szolgálatában álló lapok, azt vitatván, hogy a holtkézről szóló törvények most teljes érvényükben fennállanak- A jogi ismeretek alapelemeinek ismeretével sefti rendelkező firkászok nem tudják, hogy nálunk a holtkézi törvények szoros kapcsolatban 1 Steph. deer. III. 5. 1. Decrevimus regali nostra potentia ut unusquisque habeat facultatem sua dividendi, tribuendi uxori íiliis nliabusque atque parentibus sive Ecclesiae, nec post eius obitum quis hoc destruere audeat. — Képzelje csak, e nemesszivű nő munkánkért két aranyat adott. —• Hihetetlen. — De ez még nem minden. Azonkívül megígérte, hogy ezentúl havi segélyben részesít bennünket. — Imádott Istenem, hogyan jutunk mi mind ehhez ? — A komorna — tudod, a kit te ismersz •— elbeszélte neki sorsunkat s úgy látszik ez az oka, hogy segíteni akar rajtunk. — Valóban Elvira, monda Langroisné örömmel, ez ránk nézve nagy jótétemény ; kell imádkoznunk, hogy a jó Isten a grófnét jóték(Vfl5£ságáért megjutalmazza. «^""7 * — Azután még más is történt, folytatá Elvira, a mit szintén in.ég ^1 kell mondanom. — Más ? csodálkozok az anya. — Igen. Különös dolog, magam sem tudom, hogyan jutottam hozzá. Tudod az úgy volt, én már jő ideje várakoztam az előszobában, midőn egyszerre megnyílt az ajtó s azon Linter bankár leánya jött be. Egyenesen felém tart, kezet ad s azután, képzeld csak arra kért, hogy barátnőm lehessen. — Barátnőd? Te mit szóltál? — Eleinte zavarba jöttem ; no de igaz is, mikép lehetne az máskép. Kezdtem mentegetőzni, megmontam, hogy én szegény leány vagyok, mit szólna majd ehhez édes anyja. De ő beszélni se engedett, sőt kérni is kezdett, hogy ne utasítsam vissza. — Különös. Mi indíthatta erre ? — Én gondolom. A mint beszédéből kivettem, irgalmas nővér szeretne lenni, ezt a lépést azonban rokonsága ellenzi, szegényke szeretne most valakit, a kivel e tárgyról szive szerint beszélhetne. — Veled persze ezt megteheti, monda Langroisné mosolyogva. — Oh anyám, feleié erre Elvira elpirulva s a beteg kebelére borulva, oly boldog vagyok. —• A bankár kisasszony még az nap tette meg látogatását. Elképzelhetjük mennyire örült szegényke, hogy talált valakit, ki előtt lelkét feltárhatja. Eddig kénytelen volt szent érzelmeit magába rejteni, de most, oly jól esett neki, hogy ezekről mással beszélgethetett, a kinek érzelmei övéihez annyira hasonlók s azért oly buzdítok. r

^Barátsagc(k "\mindig erősebb és erősebb lett. Együtt jártak sétára, együtt mentek naponkint a templomba, együtt a város közkórházába, hol az irgalmas nővérek kedves társaságában minden földi szórakozást és mulatságot teljesen elfeledtek. Mult az idő s az idő folyásával e két szép lélek hő vágya is mindinkább erősbödött. A mi Elvirát illeti, ő mári rég beléphetett volna a zárdába, de nem tette, nem akarta a szükségben elhagyni édes anyait. Az isteni Q'ojídviselés azonban egyszerre egész váratlanul ^alfcalmat adott neki ebbeli vágyának kielégítésére. Igaz, az alkalom hegyes tőrként érinté gyermeki szivét, ugyanis anyját veszté el; de milyen sebet nem gyógyít be a Krisztus szeretete. Behegedt az nála is s nem maradt egyéb belőle hátra kis forradásnál, melyet lángjával beburkolt a hatalmas tőr, mely őt kérőbb teljesen felemésztette. A temetést a grófnő tartotta ki. Miután e szomorú ténykedés is elmúlt, Elvira egészen magára maradt. — Nos gyermekem, — monda másnap a grófnő, miután Elvira előbbi jótéteményét neki megköszönte, — mit szándékozol most tenni? — Felvétetem magam az r . . . i irgalmas nővérek közé. — Helyes Elvira. Te már elég idős vagy arra, hogy ily fontos lépést felfoghass. Tégy szived szerint, részemről semmiféle akadály se lesz utadban. Menj Isten nevében. Két nap múlva a vonat egy boldog lelket vitt B . . . felé. * * * Már megbocsát a szives olvasó, hogy oly hatalmas ugrást tétetek meg vele, de szükség van rá. Az ausztráliai szigetcsoportok egyik rejtett fészkébe vezetem. Nem irom le azt a kedélyre különös befolyást gyakorló tengeri életet, mely itt a természet e fönséges panorámájában szemünk elé tárul, nem a hatalmas szirteket, az áthatlan őserdőket, az orditó fenevadakat, ezt tegye a regényíró. Én egyszerűen csak a sziget egyik falvára hivom fel az olvasó figyelmét, különösen pedig annak európai lakójára. Ez Langrois a »Fernando« kapitánya. Langrois tehát nem halt meg. Életben maradásának különös története van. Alig tették a kalózok partra Langroist, midőn őket a benszülöttek vérfagyasztó orditozással megtámadták.