ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-05 / 14. szám

ugyanannyi srófnak a helye, amelylyel valami vasúti figyelmeztetés volt odaerősítve, de onnan valami apropó következtében lekerült. A dohányzási tilalom is bizonyosan a finyás szomszédság kedvéért adatott ki. Hja, tapasztalt ember az én vasúti kalauzom, bölcsen tudja

; hogy bár sok nő otthon olyan füstben él, mint a kassai sődar a füstölés szakában, de idegen helyen, vagy épen vasúton érzékeny még egy elalvó gyufaszál füstje iránt is. Ezért találták ki a vasúton a női szakaszt. Nem vagyok kiváncsi, de azért mégis csak felhasználtam a négy nyilast, átpillantottam a szomszédba. Miért ne, hisz ezt nem tiltotta meg a konduktor ? Átnéztem, hogy lássam, hányan vannak ? Én vagy 15-re becsültem látatlanban szép szomszédaim létszámát, pedig három gyermeken kivül csak hatan voltak. Csodálatos! Hárman-négyen beszélnek egyszerre, más és más tárgyról, és mégis értik egymást s a saját mondókájokba még sem zavarodnak bele. Kezdetben csak érhetetlen lármát hallottam és a magokkal hozott holmi ide-oda rakásából származó lábbeli gyüvést-menést láttam. Volt ott kis és nagy skatulya, muf, buff elég ! Rövid félóra múlva a maga helyén volt az utolsó cekker is. A helyzet tisztult, a szintér határozott alakot öltött. Alig ketten beszéltek egyszerre. A szemben levő ülés jobb felén egy gyászba öltözött fiatal nő ült. Mekkora gyász ! Tetőtől talpig minden fekete rajta. Fekete selyem a ruhája, sarkig érő fátyola, a zsebkendője. A fekete kalap alól holló fürtök kandikálnak ki, az éjsötét szemöldöktől árnyolt fekete gyémánt ragyogásával vetekedő szemek egy fekete kötésű könyv barna lapjaira nyomott betűkön nyugosznak. Csak az arca tejfehér s rajta piros rózsák. Micsoda ideális ellentét' Rögtön láttam, hogy csak nézi a sorokat, de nem olvas, bizonyosan a nagy gyász és bánat miatt. A fekete könyvet leteszi, ragyogó két szemét fölveti és az ablaknál lármásan suttogó és hangosan mosolygó két leányt nézi. Eddig hallgatag volt, legfölebb sóhajtozott. Most megszólal. — Milyen boldogok ! Jó is annak, a kinek semmi bánata. A halk, bánatos hang csodát művelt: a többiek elhallgattak. — Menyaszonyok vagyunk. — Igy indokolta a jó kedvet a leányok egyike. . — Még pedig boldogok, mert magas állású férjünk lesz, — tódította a másik. — Egyforma lesz a menyasszonyi ruhánk, mert mi mindig jó barátnők voltunk. — Nem egyszerre tartjuk az esküvőnket, hogy táncolhassunk egymás lakodalmán. — Mily boldogok . . . Sóhajtott a fekete özvegy. Én is boldog mennyaszony voltam, de nem soká tartott. A boldogság rózsás álmai gyorsan elenyésztek és csakhamar a valóság rémséges képe állt előttem. A férjem nem szerelem, pénzemért vett el . . . megcsalt . . . Az útitársak figyelme osztatlanul reá volt irányozva. — Épen tegnap mult három hete, hogy eltemettük . . . Igen, ő meghalt és én itt vagyok árván, özvegyen ... És elkezdett mérsékelten zokogni. Panaszos szavait oly kedves, csengő hangon, oly pátoszszal és plasztikailag szép taglejtéssel adta elő, hogy egy első rangú színésznőnek is dicséretére vált volna. Csak azok a piros rózsák a hófehér alapon mutattak nem kevés diszharmóniát az érzékeny jelenethez. A hatás azonban általános volt. A zsebkendők egyenkint előkerültek, hogy felszántsák a részvét legdrágább gyöngyeit. Csak a két menyasszonyt ném érdekelte az egész. Nyugodtan szőtték az ábrándokat, épitették a jövő légvárait. — Akkor mégsem kegyed a legboldogtalanabb. — Szólalt meg a sápadt arcú kisirt szemű szomszédja, aki pólyás gyermeket himbált karjain, mig kétfelől, majdnem egykorúnak látszó, egy-egy apróság csimpaszkodott a ruhájában. Inkább boldog ; ilyen fiatal és már is özvegy. Nem volt rajta semmi gyászos, de sápadt arca annál több szenvedésről tanúskodott. — Ha ezekre nézek, folytatta a három csemetére mutatva, azt hiszem, hogy a szivem hasad meg. Nem vagyok özvegy, ezek sem árvák, de azért még sincs több ilyen négy árvája az Istennek . . . Durva volt, itt hagyott a három gyermekkel, semmi nélkül . . . Azt sem tudom merre van ? Most megyünk édes apánkhoz, nem tudom befogadnak-e ? Mert nem akartak hozzá adni. A sirásroham újra kezdődött és az előbbinél nagyobb mérvet öltött. A két menyasszony közönyösen hallgatta e sápadt asszony szavait, mint akik nem értik az egészet és a kiket a legtávolabbról sem érdekel a dolog. Nincs kedvük a más sorsán tanulni, j pedig lehet, hogy néhány hónap múlva az ő arcuk is sápadt lesz és s Írástól meg vörösödnek a szemeik. Állomást értünk. A női szakaszba új utas szállt. A skatulyák jócskán megszaporodtak. Az uj utas jól táplált, kerek termetű fiatal nő volt, örökös jó kedvvel. A kupéba kacagva lépett. Ürült, nevetett mindennek. Még a sok gyászba borult arc látása sem tudta jó kedvét "elrontani. — Nagysád, úgy látom, boldog, hiába is Í tagadná. Szólt a sápadt arcú nő az új utasra. — Mit ? én boldog ? No még csak én vagyok az igazán boldog. Van nekem bajom elég, több mint másnak, de biz én azért még sem ütöm i a falba a fejem. A búsulás ugy sem használ. Ha I ha ha, boldog . . . Miért volnék én boldog ? TaI Ián azért, mert hat hónapra ott hagytam az uramat, a ki pénzért, nem is magam, hanem a bátyám pénzéért vett el, a ki nyakig úszik az adósságban, s ha nem törlesztek ötszáz forintot, rögtön felvesz ezerét. Eltartani nem tudott, mert a fizetéséből az anyja akart dámát játszani. Hahaha, én boldog? Maholnap ketten leszünk . . . De azért j még sem búsulok, majd lesz valahogy. — Dalolva folytatja.: Sirtam eleget, Többet nem lehet. A vonat füttyentett; új állomás következett. Ismét nyilt a női szakasz ajtaja ; új utas szállt be. Egy éltes, de annál kövérebb asszonyság nyomult a kupéba. Annyira elfogta a világosságot, hogy félhomály támadt megérkezte után. 25—30 év körüli fiatal ember és két vasúti szolga hozta ! utána a termetéhez mért skatulyákat. A fiatal ember letévén a magával hozott podgyászt, megcsókolta a lihegő nmtrónát és gyorj san távozott. De a sinek mentén megállapodott, folyton csókot hányt a kezével a női szakasz ab! laka felé, mig csak tovább nem indultunk. A megszakadt tere-pere újra kezdődött. — Milyen roszak ezek a mai gyerekek, még i kezet sem csókolnak az

j édes anyjoknak. Monda valaki a nők közöl csípősen. — Kit ért kegyed a gyermek alatt, kérdé a csupa háj asszony hetykén. Áz az úr az én férjem. Mi nagyon boldogok vagyunk az én Károlyommal; úgy élünk mint egy pár szelid galamb. 10,000 frtom van ; van miből élnünk. — Ja! ó! micsoda? a férje? Igazán? Hangzott mindenünnen a csodálkozás és a günyolódás szava. Az arcok egyszerre kiderültek, minden átmenet nélkül. Suttogás, félhangos megjegyzések röködtek, a miket elfolytott gúnyos kacagás kisért. Különös, mihelyt volt kin mulatni, rögtön feledve lett a legkeserűbb sors is. A fekete özvegy úgy kacagott, hogy szinte csengett bele a kupé. Ki is sült nyomban, hogy csakugyan nem ő a legszerencsétlenebb teremtése az Istennek, mert már is öt igen pompás kérője akadt. Nyomban elmondotta a neveiket, jó és rosz tulajdonaikat és kérdezte, hogy kit ajánlanak neki az öt közöl ? A két menyasszonynak nagyon sok beszélni valója volt egymás között. Nem figyeltek a beszéd tárgyára. Nekem csak az tünt fel, hogy egyáltalán nem mutattak legkisebb hajlandóságot is arra, hogy ebből az általános boldogtalanságból tanulságot vonjanak le maguknak. Ügy látszik a maguk kárán akarnak ezek tanulni. Grönczöl, esztergomi sz. János-rendi lovag. A jeruzsálemi sz. János, utóbb rhodusi, vagy ' máltai lovagrend ama szerencsés rendek közé tarI tozott, amelynek tagjai közül számosan a pápai j trónra, a bibornokok collegiumába és a püspöki ; székekbe emelkedtek. VII. Kelemen pápa, D'Aubusi son Péter, Loubens Verdale Hugó bibornokok és I igen számos érsek és püspök e rend fiaiból emelkedtek az egyházi méltóságok magaslataira. Az érseki székbe emelkedettek közül csak egyről óhajtok itt megemlékezni, aki magyar család sarja és az esztergomi szent királyi keresztesek konventjének érdemes tagja volt. E férfiú Gönczöl (Guncellus, németül Kunzel, Kunz, vagy Konrád) lovag. jén Győr-Szent-Márton mellett Ravazdon. Atyja Kornél, fivére G. betűvel jeleltetik, rokona Kean családból származó Gyula, Szlavónia bánja (előI fordul 1213—1234-ig) és Vasvár főispánja. A vallásos érzület, mely benne honolt, bevezette őt a sz. János lovagrendbe, mely akkor hazánkban is nagy tekintélyivel birt. A rend őt hazánk első rendházába, az esztergomi szent királyi konventbe helyezte, melynek praeceptórává is lett. Ez időben az esztergomi convent a pápa és király részéről nagy előnyökben részesült. 1215-ben Kesztölcöt, majd kakcidi Duna átjárat vámjogát kapta meg. Mennyi ideig volt Gönczöl e zárda lakója, határozottan nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy azt nagy ovációk között 1220-ban mint választott spalatói érsek hagyta el. Miután Kálmán király 1105-ben Zárát, Sebenicét, Spalatőt és Fraut. továbbá Ar be, Veglia és Ottero szigeteket meghódította, a magyar befolyást királyaink mindinkább óhajtották Dalmáciában érvényre juttatni. Ennek hatalmas emeltyűje az egyházi méltóságoknak magyar főpapokkal való betöltése volt. Azért már Kálmán király spalatói érsekké Manasses nevű magyar hivőt tette. Ennek utódja Absolon szintén magyar volt, azután Péter, ki innét a kalocsai székbe jutott, egy másik szin\ tén Péter. így jutott oda Gönczöl és egyik utóda Hugrin. Bernát spalatói érseknek 1217-ben bekövetkezett halála óta üresedésben volt már az érseki szék. A többször szándékolt választások sikerhez nem vezettek. Ekkor Gönczöl rokona, Gyula bán megtette érdekében a kellő lépéseket, a spalatói j papság és néphez ajánló levelet irt, amelynek Péter ottani diakon megtudta adni tekintélyével a kellő nyomatékot és Gönczöl megválasztása 1219-ben szerencsésen megtörtént. Az örvendetes hirnek megvitelével Esztergomba, a szentkirályi keresztesek conventjébe Gönczöl ottani lovag prefektushoz Vulkazius apostoli diakont bizták meg, aki megbízatását szerencsésen teljesítette. Ügyeinek rendezése után 1220-ban elbúcsúzott Gönczöl övéitől. Útját Grubczius nónai püspökkel együtt Vránának vette és ott templariusoknál magát, mivel eddig laikus volt, Grubczius által szerpappá szenteltette. III. Honor pápa, kinek e választás bejelentetett, azzal meg volt elégedve, amit ugyanazon év jun. 29-én kelt levelével a spalatóiaknak tudtára is adott és egyszersmind nekik azt is kijelentette, hogy Gönczöl felszentelésével Róbert veszprémi püspököt bizta meg, ki őt a megparancsolt vizsga előrebocsátása után csakhamar püspökké szentelte. Midőn Gönczöl érseki székét elfoglalta, megyéjében és székhelyén az erkölcsök igen lazák voltak, amit ő engedékenységével nem tudott meggátolni. Közbevetette tehát magát a pápai követ Akoncz, aki nyert hatalmával élve, erélyesen lépett fel. I Maga Gönczöl ellen is keresetet indított, mert ez, j mielőtt Rómából a palliumot kapta volna, főpapi I ténykedéseket végezett. Ezeket neki határozottan j eltiltotta. Csak a pallium átadása jelentette a j pápai investiturát. Akoncz őt ügye rendezése ! céljából Rómába az apostoli szentszék elé küldötte. Honorius pápa, habár Gönczöl számára már 1221. dec. 4-én kelt levelével megküldte Róbert veszprémi püspöknek a palliumot, mégis mivel ennek átvétele előtt a funkciókat végezte, két évre minden főpapi ténykedéstől őt eltiltotta. Gönczöl elhatározta magában, hogy e két éven át Rómában marad, hogy ott az egyházi ügyekkel bővebben megismerkedjék. Midőn egy éven át Rómában vesztegelt, a pápa megkönyörült rajta és meghagyta Alkoncznak, adná át a Spalatóba visszatérőnek a palliumot. Midőn a spalatóiak Pétert grófuknak választották, aki a patarénok tévtanának hive volt,