ESZTERGOM I. évfolyam 1896
1896-12-25 / 52. szám
kerülőt. Azután feljegyeztem az adatokat és búcsút véve attól a jó embertől, ki tiszta felebaráti szeretetből áldozta fel ünnepét, és a leánytól, ki másnap asszony nénjéhez ment a szomszéd faluba, haza jöttem. Az elmúlt nyáron arra vitt utam, leszállottam kocsimról és a ház felé közeledtem. A volt erdőkerülő leányát találtam ott férjével, ki a néhai állását foglalja most el. Először nem ismert rám, azután, mikor emlékeztettem édes atyjára, szemeibe könnyek gyűltek és elvezetett a virágos sirhoz, mely alatt csöndesen nyugodott az, a ki mellett én a mult karácsony estét töltöttem. Fráter A. Két hét. — Egy politikai fogoly naplójából. — »Ha tisztelendő úr ma akarja megkezdeni a fogságot, ám siessen az ügyész úrhoz, mert két óra után már nem fogadják el jelentkezését.« Igy szólott a szerkesztő úr, midőn a vonatról egyenesen hozzája siettem. Elbúcsúztam a szerkesztőtől és a világtól s beléptem a gyönyörű törvényszéki palotába, hogy megkezdjem a törvény, illetőleg az esküdtek által reám szabott két heti fogház-büntetést. Jelentkeztem az ügyésznél, de ez nem fogadhatott el, mert az iratok nem voltak nála. Az ügyész elküldött engem az alügyészhez, az alügyész az elnökhöz, az elnök a jegyzőhöz, a jegyző Pontiushoz, Pontius pedig Pilátushoz. De végre, hála a jó Istennek, az iratok megkerültek. Visszamentem az ügyészhez, de ez már siet ebédre, elküld tehát egyik kollegájához. Ez végre kitölt egy nyomtatványt s kijelenti, hogy fogoly vagyok. Megköszöntem jó indulatát és azon kéréssel bátorkodtam hozzája fordulni, hogy csak félóra múlva jelentkezem majd a fogházfelügyelönél, azalatt elhozatom ruháimat, no meg az ebéd is jól esnék annyi futkosás után. »Ne okoskodjék !« mordult reám, »vagy kezdje meg a fogságát vagy jöjjön holnap !* Én, kinek e téren még nem volt tapasztalatom, azt hittem, hogy lesz annyi belátása a törvény szigorú végrehajtójának, hogy az embernek ebéd is kell, de meg hosszabb ideig tisztaságszerető ember nem lehet egy fehérneműben. Az ebédet elengedtem már s csak öt percet kértem, hogy ruhámat a szomszédból elhozhassam. Ezt sem engedte meg, hanem a már hátam mögött álló szuronyos fogházőrnek monda : »Vigye már!« Az őr tiszteletteljes hangon igy szólt: »Tisztelendő úr szíveskedjék előttem menni.« Mentem ebéd és ruha nélkül. A folyosón az őr megszólalt s azt súgta, hogy csak legyek nyugodt, ő majd elhozza a ruhámat. Megörültem ennek, mert nekem nem a ruha volt a főgondom, hanem breviáriumom s egy másik imakönyvem. Beléptünk a pokol tornácába, illetőleg a fogház irodájába. A fogházfelügyelő úr jóindulattal fogadott s felkért, hogy ne menjek papi öltözetben a fogházba, hanem öltözzem teljes civilbe, hogy fel ne ismerjék bennem a papot. »A reverendát levetem ugyan, de más, mint papi civilbe nem öltözöm«, volt a válasz. A személyleírás után kis külön szobába vezettek, hol a már elhozatott ruhába átöltöztem, de ezt is csak szuronyos őr jelenlétében tehettem. Ezután megfosztottak mindentől. Pénztárca, kés, óra, ceruza, néhány cigaretta, gyufa, névjegy, levélpapír, reverenda stb. mind összeiratott s a ruhatárba küldetett. Nagykegyesen megengedték, hogy a rózsa-füzért és a breviáriumot néhány fehérneművel elvihessem magammal a cellámba. Midőn felvezettek ragyogó tisztaságú cellámba, az őr egyet sóhajtott s azt mondja: »Szegény tisztelendő úr, de sajnálom; tudom ám j miért van itt.« Egy pillantással megköszöntem jóindulatát, mert szólni nem volt szabad. Ott voltam törvényrendelte helyemen. Három lépés széles, öt lépés hosszú szobácska. abban egy ágy, egy asztal, egy szék, egy kis faliszekrény — ez volt rövid, de azért mégis hosszú időre a lakásom. De lám majd megfeledkeztem egy tárgyról, a »Házszabályok «-ról. Ezekben többek között ezek olvashatók : »A dohányzás, dohányrágás (bagózás) tilos.« »A kártya, kocka tilos.« Ezek szerintem fölösleges szabályok, mert hogy valaki dohányozzék, kártyázzék, ahhoz dohány és kártya kell, már pedig az ott nincs, nem is lehet, mert még a fogpiszkálót is elveszik az embertől. Egyetlen egy pontot találtam helyesnek s ez igy szól : »A gombozás tilos.* Ennek van értelme; az ember unalmában I letéphetné ruhája gombjait s azzal töltene el néhány percet. De ki gondolna megint ilyes dolgokra ? ! Az • első nap délutánja hosszúnak tünt fel, nem kis oka volt ennek, hogy egész nap étlen lévén, a vacsorát vártam. Végre eljött ez az idő is. Egy fogházőr (magasabb rangú lehetett, hiszen három ezüstcsík volt a gallérján) megkérdezett, kivánok-e vacsorát. »Hogyne kivánnék ! Csak hozzák, kérem !« »Igen ám, de tudom, hogy tisztelendő úr nem eszi meg a rabkosztot, talán vendéglői koszt jobb volna ?« »Helyes*, mondom, s mi lesz a vacsora ?« »Tessék, itt az étlap.« A vacsora rostélyos főzelékkel, kenyér és egy fertály (2. 1 /, deci) bor volt. Ára 1 frt 33 kr. De nekem csak 1 frt ára pléhpénzem volt s az is két napra volt kiadva. Mit tegyek ? De az őr hitelezett s igy már megélhettem. Este 7 óra tájban jött egy felügyelő a cellámba s megnézte ott vagyok-e még s miután erről meggyőződött, három vagy négy zárral reám zárta az ajtót (nappal csak egy zárral zártak el). De úgy látszik igy is féltették élete met, mert egész éjjel járt egy őr az ajtó előtt s minden öt percben az ajtón levő nyilason benézett a kivilágított cellába, váljon nem követem-e Papakoszta példáját. Ez azonban legkevésbé sem elégítette ki őket, hanem éjjel óránkint még be is jött a kulcsár s az ágy fölé hajolva konstatálta, hogy nem viaszbáb, hanem élő ember fekszik az ágyban. Igy őriztek engem. Bár Papakosztára, Afíendakiszra is igy vigyáztak volna! Egyetlen kemény szalmazsák lepedővel, pokróccal volt fekhelyem. Vánkos nem volt, pótolta ezt az, hogy az ágy felső része magasabb volt. Első nap, jóllehet az utazástól, járás-keléstől nagyon el voltam fáradva, nem tudtam elaludni, oly kemény volt a szalmazsák. Még éjjel felkeltem s kabátomat vettem elő s ez szolgált vánkosul egész fogságom alatt. Naponkint háromszor volt sétám a négyemeletes, erős fallal körülvett udvaron egy őr felügyelete alatt. Hogy magányosan tehettem ezt, az különös kegy volt. Néha láthattam »kollegáimat«: csirkefogók, betörök, csalók stb., legtisztességesebb elem volt a hamis csődöt mondott khonfiak. Beszélni nem volt szabad senkivel, ép azért megütköztem azon, midőn egy alkalommal hangot hallok mögöttem : »Ha tőlem függne, felakasztatnám mind.« Hátratekintek, hogy meglássam ezen a birói székre vágyódó Kozareklelkű alakot s súgva kérdem: »Ugyan kit akasztatna fei?» »Tudom ám, kik és mi hozta ide . . .« Szavait egy »jó« kívánattal toldotta meg. Jó emberek voltak körülöttem, a romlatlan nép közül valók, tiszteltek s a hol tehették, segítettek rajtam. A kulcsár is igy nyilatkozott: »Fáj a szivem, mikor reáforditom a zárat, de kell.« Hogy hollétemről tudomással bírjanak, levelet is irtam. Háromszori kérésemre hoztak féliv papirost, tintát, s tollat, de előre figyelmeztettek, hogy féliv papírból boríték is, levél is legyen. Megörültem ennek is, de ime első levelemet viszszavetik. Kérdeztem, hogy miért? »Mert megírta benne, hogy földszint 17. szám alatt van. Ezt nem szabad.« Ime féltek, hogy kintlevő ismerőseim tán kiszöktetnek. — A második levelet elküldték, de azt is bélyeg nélkül, jóllehet szép összeg pénzem volt letétben. Ez különben helyes volt, mert a »strofos« levél biztosabban érkezik, mint az ajánlott. A szabadulás napján kinyitják cellámat és ezen kedves szavakat hallom: »Tizenhetes (nevem nem volt) kövessen az irodába !« Megkaptam az »elbocsátó level«-et, gyufámat, pénzemet, ruhámat stbit. A kapuig elkísértek s én ismét — szabad voltam. Tizenhetes. Az első vizit. — Monolog. — (Előadja Wondrácsek Miska, kopottasán öltözve, arca és kezei sűrűn fekete angol tapaszszal födvék.) Nem furcsa dolog az, hogy a német a járdát flaszternek hivja? Tessék elhinni, hogy én majd hányat vágtam magam ijjedtemben, mikor az orvos, a ki talán nem is volt doktor, hanem csak olyan felcserféle, azt mondta nekem: »Wondrácsek ur! tegyen arcára Sönhajcflasztert!* Nem volt elég a bajom, hogy tizenkét gyengéd női kéz a hamiskodás mesterségét szépséges cifferblattomon végig tanulmányozta, és a legfölöslegesebb testrésznek a körömnek szemmel látható nyomait arcomon hátrahagyta, most még ráadásul egy egész trotoárt rakjak gyönyörűséges orcáimra ? Az már soknál is több. »Ne higyje doktor ur, hogy lépre megyek* — válaszoltam neki megsértődve — »én velem ne tréfáljon, hanem inkább flaszterozza ki saját arcát, arra ráfér, hiszen egész kockaköveket rakhat riri . . . pacsaiba.« Majd kidobott szobájából e szavakra. De számítván a gyógykezelési dijra, melyet 1 korona képében kezembe szorongattam, melyet ő vizsla szemeivel megpillantott, gyorsan lecsillapodott és egész gyengéden csupán annyit mondott: »oh maga nagy szamár* — »hisz én tapaszról beszélek, tudja arról a divatos angol tapaszról, melyet a hölgyek is szoktak néha ajkukra ragasztani, de csak ekkorkát e (itt az ajkát egy kicsit megcsípi.) Aztán tudja, e mellett a kis fekete pont mellett, még jobban látszik az eper ajkak pirossága, érdekesebb az arc, no meg tudja, ugy látszik, mintha valaki mm megcsók —• (köhint) illetve megharapta volna ajkunkat.* »0h doktor ur! — kiálték én — akkor csak szíveskedjék egy egész rőfnyit arcomra ragasztani, nekem ugyan kijutott belőle!« Mily érdekes leszek én. Megbámul az egész Andrássy-ut, nagy, kis, Lipót-körut, — minden utca, — rózsa-utca, dohány-utca, (itt megáll.) Dohány-utca ? Az nem, nem, nem, oda nem megyek. Nemde kíváncsiak, miért nem megyek én a dohány-utcába ? — Hát azért, mert ott voltam vizitbe. Riza, Riza, bár sose láttalak volna (sóhajt). Ejnye, de mit is beszélek ? Jó hogy láttalak, hisz ezért vagyok én ily érdekes; ezért van telve arcom a szépség fekete flaszterával, illetve tapaszával ! Az igaz, a reklámcsináláshoz egyedül mi újságszerkesztők értünk. A minap is, hogy végigsétáltam az összes körutakon, a férfiak megbámultak s gondolták, no ennek ugyan jó sok párbaja lehetett. A bakfischok pedig, oly nagy szemeket meresztgettek reám, hogy azt hittem, majdnem elnyelnek. Persze tetszettem nekik. A főszerkesztő ur pedig rögvest 5 krajcárral emelte följebb 25 krajcárnyi napi fizetésemet. Nincs szebb élet, mint hírlapi munkatársnak lenni. Jó fizetés, jelenleg már 30 krajcár naponta, és könnyű foglalkozás. Mert tetszik tudni, én például a »Szabad Kürt« napilapnak külső munkatársa vagyok, és szerkesztési működésem abból áll, hogy reggel bemegyek a szerkesztőségbe, ott nyakamba, illetve hátamra akasztanak egy hatalmas pléhlapot, melyen ki van pingálva, mily szellemes és érdekes a mi újságunk a »Szabad Kürt«, mily botrányosan olcsó, egy szám csak 2 krajcár,
