ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-01-05 / 1. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. január 5. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33, szám, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. A Hercegprímás ezredévi r U pásztorlevele. jl A magyar nép ezredik évfordulóját üli. Megtfondulnak az ezredik év hajnalán a harangok s az angyali üdvözlet elhaló harangszava összefolyik az ünnepélyes ércnyelvek újra fölhangzó zúgásával. Szentelt harangok hanghullámai egy nagy áldással ébresztik föl az alvó világot. De lehet-e ezerévet ünnepelni, ezeréves hányattatást a mulandóság árjain anélkül, hogy az ezeréves létben Istennek ezeréves kegyelmét föl ne ismerjük? Lehet-e egy ezeréves zarándoklás emlékein elborongni anélkül, hogy a nemzet zarándoklásának vándorbotját, a sz. kereszt fáját eszünkbe ne hozzuk? Lehet-e egy ezeréves küzdelem viharos múltjára visszatekinteni s nem látni azt a tűz- és felhöoszlopot, melyet Isten támasztott köztünk, a katholikus kereszténységet, mely üditö árnyékul szolgait a béke pihenőjén es biztató, lelkesítő vezérül sötét, szárnyaszegett gondolatainkban? Lehet-e ünnepelni s le nem térdelni? lehet-e egy ezredévre visszatekinteni s nem imádkozni? vagy oly kislelküek vagyunk-e, hogy az Istent ily kegyelemözönben sem higyjük magunkhoz közeinek? vagy oly alantjárók vagyunk-e, hogy lelkesülésünk, hálánk, reményeink nemzeti létünk egyik legünnepélyesebb órájában sem fokozódnak az imádság hymnusává? Nem! ünnepélyes, szent érzet hatja át szivünket. Imádkoznunk kell! Eltaláltuk. line mily fönséges látvány tárul szemeink elé! Annak a templomnak oltárához, mely nem köböl épült, hanem a hivők hitében és örök reményében emelkedik ég felé, a magyar kath. kereszténység főpapja lép s csendre intvén a pezsgő, nemzeti lelkesülést, az ezredéves haladás szemkápráztató tüntetését, fölmutat az égre, s reszkedö hangon énekli: Oremus! Imádkozzunk! Igen imádkozzunk! Ezredévi hymnusunk csak imádság lehet. Ilyeii a Hercegprímásnak a magyar nép ezredéves történelmének hátteréről kiemelkedő s mély vallásosságtól inspirált szózata! A ki olvassa imádkozni kezd. Vagy nem a hála imája-e Ö Eminenciájának ezredévi pásztorlejreie ? Rámutat egv ezredévnek verőfényes es szomorú napjaira, »emlékezetre méltó időkre, melyekben az ország kitűnő férfiakat, szenteket nevelU; rámutat időkre, mikor »dicső volt hazánk, melyet sz. István Mária családjának hívott; dicsőséges a trón s az ország, mert a nagy »Úrnö« védelme alatt harcolt Istenért s hazáért! A kath. vallás ugyanis a harcost Mária katonájává avatta, úgy hogy a pogány népből tözsgyökeres katholikus nemzet, szűz Mária népe vált ki, mely a szent szüzet István király példája szerint Nagyboldogasszonynak s nemsokára Sz. Lászlót követve az ország Pátrónájának nevezte.« De a verőfény mellett ott borong a sötét árny! Hálatelt szívvel emlékezik meg a pásztorlevél az Isten irgalmáról, mely az átkos pártviszályokban, midőn a tatárjárás végigzúgott az országon, mikor sírba dőlt a dicső Árpádház s a török iga emésztette a nép velejét, nem indította végpusztulásnak a nemzetet! »Másfél száz éven át nyögte a világ Magyarország romlását s végzetes bukását, fölsírt a kereszténység bástyájának s védvárának elestén a müveit nyugat, de nem volt, a ki segitsen . . , Egyesegyedül a kath. egyház, a népek dajkája, a nemzetek nevelőanyja, az emberiség éltetője sietett a bukott magyar népnek segítségére., amint ezt 1596. mára 12-én a Pozsonyi országgyűlés VIII. Kelemen pápához irt levelében elismeri: alig hogy összejoütimk," uelii -\ oTt"fó>iEosaLu Scfmh alouk, miiít hálánknak örökké emlékezetes kifejezést adni azon kiváló jótéteményekért, melyekkel Szentséged végveszélyben forgó hazánk segitségére sietett . , . Mivel pedig hálánkat másképen nem nyilváníthatjuk, imádkozunk majd Szentséged jóléteért s nagylelkűségeinek emlékezését utódainkra átszármaztatjuk.« Ennyit a múltról! De a magyar egyház főpapja arról a magaslatról, melyről az ezredAZ „ESZTERG

OM" TÁRCÁJA^ Uj esztendő. Miért uj? Most egy éve, az előtt, meg az előtt millió és millió ajak hangoztatta: »uj« esztendő, boldog »uj« évet! s ugyan mi uj volt benne ? Talán az emberek ? vagy azok megrögzött szokásai ? Nem és nem ; azok mindig és mindig a régiek voltak és maradnak is. S ha mégis valami uj volt valamelyik esztendőben, ugy az csak a szenvedés volt ? . . . Legalább az emberek csak az uj szenvedésekre és nem az uj örömekre szoktak inkább visszaemlékezni. Hogy ki tisztelte meg először az újra kezdődő 365 napot a hizelgő »uj« jelzővel, nem tudjuk, de annyit lelkifurdalás nélkül ráfoghatunk, hogy ő azon emberek sorából került ki, a kik még a kormot is rózsaszínben látják. Csak optimizmusánál fogva nézhette a legfölebb is fejelés számba vehető esztendőt »uj«-nak. Talán nem is rossz szándék vezethette a rózsaszemüveges ismeretlent, mert csak a reménykedésünk fáradó paripáját akarta megsarkantyúzni. Igaz, vannak peszimisták, a kik szerint a reménykedés szántszándékos önámitásnál nem egyéb. Ez ugyan kissé sötét, de ki merné tagadásba venni, hogy van benne sok igazság? Mindegy, legyen bár önámitás a reménykedés, mégis nagy áldás az minden halandóra. Mi volna az ember remény nélkül ? A jobbnak tárása, elválhatatlan az ember lényétől. Mig a siron innen vagyunk, addig mindig reménykedünk. S igy van ez jól. Jaj annak, aki elvesztette reményét, a kinek szive nem képes többé remélni ! Midőn az isteni gondviselés belénk oltotta a reményt, azt ép oly bölcsen tette, mint mikor átláthatlan sürü fátyollal fedte el szemünk elől a jövőt. E kettő nélkül az ember nem élhetne. Reménykedünk mindnyájan, várjuk a jobbat mindnyájan kivétel nélkül. Reméljük, hogy a körülöttünk duló zivatar alább hagy s a sötét, haragos ég szelid kékké lesz fejünk felett. Reméljük, hogy a fájdalom, a mely ma még tépi, szaggatja szivünket, holnap, talán holnapután, vagy azután elcsitul. A veszedelem, mely Damoklesz kardjaként fenyeget, elvonul. Reméljük, hogy ellenségünk kibékül, barátaink száma megszaporodik, Várjuk, hogy a rosszat, a kellemetlent jó és kellemes váltja fel; a kétséges bizonyossá, az óhaj, a remény valóvá lesz... Keménykedünk, várjuk a jobbat sokan, mindnyájan, de — — csalódunk sokan. ... A csalódás annyi könnyet facsart ki az emberek szeméből, hogy azokat összegyűjtve, valóságos fájdalomtenger válnék azokból. Vagy nem igaz-e, hogy amikor epedve várjuk az egyik baj szünetét, sokszor nemcsak hogy ez az egy nem marad le vállainkról, hanem tömegestől jön nyomában a többi ? Amikor reménységgel sietünk a lombtetőre, reménykedve, hogy onnan már szabad lesz a kilátásunk, csalódva látjuk, hogy most még nagyobb hegy állja utunkat. Máskor meg gondtalan gyermekként kapkodunk holmi csillogó, szemet gyönyörködtető dolgok után, s ha kezünkkel érintjük, látnunk kell, hogy az csak szappanbuborék. Tiszta magot vetünk és konkolyt aratunk. Szeretetet hirdetünk és gyűlöletet nyerünk. Fát ültetünk, hogy gyümölcsét lássuk, sárnyékát élvezzük; gyermeket nevelünk, hogy egykor benne örömünket találjuk ... és hányszor, ő hányszor csalódunk ! . . . És mégis azért csak föl a reménységgel! A csüggedés és kislelkűség nem erény, hanem szégyenletes tulajdon. Fáj ugyan a csalódás, de hisz a fájdalom ép annyira elválaszthatatlan lényünktől, mint a keserűség a tenger vizétől. Mivé lenne a tenger vize, ha elvennők sóskeserüségét ? Mivé lenne az ember, ha szenvedések a romlástól nem védnek ? Azért reméljünk törhetetlenül, ringassuk lelkünket a reménység boldogságában, még akkor is, ha százszor reméltük és százszor csalódtunk, mert a remény élet, a reménytelenség halál. Küzdjünk, de bízva bízzunk. Bizalommal, reménységgel fogadjuk az uj esztendőt.; fogadjuk el újnak és reméljünk tőle minden jót. Varga Mihály. Nagy meglepetés. Hogy hol és melyik évben történt, nem tartozik ide. Elég az hozzá, hogy X. város feje pontos hivatalnok volt, s polgártársai meg voltak vele elégedve. Tisztviselő társai közül sokan szerették a vadászatot, s ö maga is szívesen hódolt az edző és szórakoztató mulatságnak. Ha néha bakot lőtt, azért még nem búsult, hisz ez megesik és megesett más emberfiával is. De egyszer aztán olyan esett meg rajta, ami életének