Leánynevelde és Tanodák, Esztergom 1912
7 Mintegy kilenc év előtt történt S. város leánynevelő intézetében, hogy egy 14—15 éves növendék hirtelen megbetegedett. Betegsége abban nyilvánult, hogy kéz- és lábujjai meggörbültek, nem tudta azokat kinyújtani, minduntalan görcsroham támadta meg, szivéhez kapott, arca eltorzult, szemeiből sűrű könnyek hullottak alá, miközben oly iszonyú sikoltozásokkal szólózott, hogy rohanva siettünk az ablakokat bezárni, nehogy az utcán embercsődület verődjék össze az intézet előtt. Melle sebesen zihált és aggódva néztük, vájjon mi baja lehet? Háziorvosunk gyógyszereket rendelt; minden órában vizes borogatást kellett szivére rakni, kéz- és lábujjait kenőcscsel kenegetni stb. Pillanatra se hagytuk el ágyát, három éjjel virrasztottunk már mellette felváltva és nem lett jobban, sőt ellenkezőleg, vasárnapi napon délután hirtelen oly rosz- szut lett, hogy azt véltük, azonnal meghal. A nagy ijedtségben a kórház tapasztalt orvosa után küldtem kérve sürgős jövetelét. Az öreg bácsi el is jött azonnal. Már a folyosón clmondatta magának, hogy mi baja a növendéknek, aztán egy szót sem felelve némán bement a hálószobába, megállott az ágynál szemben a beteggel, teljes komolysággal szemébe nézett pár pillanatig, azután mondá: Mi baja kisasszonykám ? A beteg rángatózni kezdett, könnyei csak úgy omlottak. Miért sir? Hiszen nézze csak, milyen jó dolga van, a jó orvos ur magának még orvosságot is rendelt, ime az asztalka tele van gyógyszerekkel, nincs oka sírni! Nyújtsa ki kezét! — Nem tudom. — Nem tudja?! — No, — megszorítja a kezet, — látja, hogy tudja! Lélegzetfojtva álltuk körül az ágyat és magunkban már majdnem azt gondoltuk, hogy talán mégis kegyetlen ez az orvos úr — és talán nem is ismeri fel, hogy milyen nagy beteg ez a leányka, midőn hirtelen azt mondja hozzá fordulva: Keljen fel, — igen-igen! Most azonnal keljen fel! Es ime, nagy betegnek vélt növendékünk, aki egy pillanat alatt megértette, hogy az orvos urban emberére talált, rajtakapták turpisságán, rögtön elhagyta az ágyat és legnagyobb bámulatunkra, mig eddig etetni kellett, mert nem bírta kezét használni, most önmaga öltözködött fel minden segítség nélkül; egy óra múlva pedig elég ártatlanul bocsánatot kért tőlünk az okozott ijedelemért.
