Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1942

CSABA KIRÁLYFI NYOMÁBAN. Mint minden esztendőben, 1942-ben is bensőségesen ünnepelt a magyar nemzet aug. 20-án. Szent Istvánra, első királyára és apostolára emlékezett. A budai vár hagyományos díszt öltött, melyben színtarkán helyezkedtek el a tetemesen visszaegészült ország lakosságának küldöttségei, hogy sorfalat álljanak az áldott szentjobb körmenetéhez és résztvegyenek talpig-férfi államfőnk, kormányzó urunk vezetésével Nagyboldogasszony ősi szentélyében az ország bíboros főpapjának ünnepi szentmiseáldozatán. A nemzet egyeteme vette körül az oltárt, hogy hódolva dicsőítse, alázattal engesztelje az Urat, hogy meleg érzések őszinteségében elomoltan hálálkodjék Neki és a kemény, próbára tevő jelen szorongásai közt esdekeljen hozzá... Az igazi magyarság egészének összeforrásával bemutatott istentisztelet után hamarosan komor hírt sugárzott szét a rádió mindenfelé. S ez a hír legott nemzeti gyásszá változtatta a nemzeti ünneplést Szent István király sorsüldözött népének soraiban. Azt adta tudtul, hogy künn a kegyetlen harcok mezején, az orosz szovjet istentelenségével szemben fegyveresen viaskodó Magyarország alig félesztendővel azelőtt kormányzóhelyettese, vitéz nagybányai HORTHY ISTVÁN repülőfőhadnagy hősi halált halt... Mindenki megrendült a hír hallatára! Rémséges valóként hatott, hogy aki maga volt a kilátásokkal kecsegtető bizakodás, a vállalkozó elszántság, a férfias bátorság és rátermettség, annak elöljáróan kellett áldozatul esnie. Reméljük, hogy hazánk, nemzetünk érdekében!... Nemes egyénisége, fiatalos lendülete eddig is elölj árt. Hiszen választhatta volna magának a kitérést, a megbújást, a legcsekélyebb kockázatot is kiküszöbölő biztonságot... Nem tette! Miért? Mert hajtotta a fajtája. Űzte a vére. Nyugtalanította nemzetének szolgálata. Izgatta, ajzotta valami. Az a tudat, hogy férfiak kellenek a gátra, hívja őket a haza szent ügye... Mintha az zsongott volna az ő lelkében is, ami az ifjú Laborczánéban: Inte az ifjúság gyönyörűsége, de nem fogadám el; Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből; Bűn legyen a maradás nekem és örök átok az élet: Én leszek áldozatul a népért veszni menendő! (Zalán futása, II. ének.) Hősi halála nagy, gyümölcsöző teljesítmény. Hatalmas erkölcsi tőke. Kamatozó befektetés. Mert nem vitás, hogy példává eszményülten ezután, Csaba királyfi nyomdokain még harsogóbban jelöli az áldozatkészség útját minden magyar számára. Végtére ez a gyökere a nemzet kiterebélyesedésének! Ez a holnap ígérete és biztosítéka! E nélkül úgy sincs, de nem is lehet magyar jövő! S miként a sújtott főméltóságú szülők magyar szíve zokszó nélkül hozta meg az áldozatot a nemzetért, minden igaz magyarnak valódi részvéttel kell adóznia az áldozathozatalban, s akkor hihetően testet ölt a „jóslat": Kié a hon, ha nem a miénk? Nincs hatalom, Ha érte mindent megtevénk, Mely visszanyom. Ha tiszta kézzel áldozánk, És még neked virulnod kell, ó hon, S lettünk, mi eddig nem valánk: Mert Isten, ember virraszt pártodon.. (Vörösmarty.) így teremhet a rosszból is jó, így kél a keserű veszteség nyomán diadalmas felemelkedés!... Ezt adja meg nekünk a magyarok Istene! (B. K. dr.)