Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1938

ákjaival éppúgy, mint a tanításba szőhető pedagogikumok megillető, elhatározó hatást tesznek, kitörülhetetlen nyomokat hagynak azok lelkében. Ez okból vigyáznunk kell, mert a megvásárolt újságjától, könyvétől kezdve a társadalmi működés és megnyilatkozás minden apró tényéig elárulója^jó vagy rossz minősítője a tanárnak. Azontúl minden tanár bármilyen tárgyat tanítson is, végtére oda kell hasson, hogy magyar hivatástudatot csiholjon föl, nemzeti önérzetet és büszkeséget lopjon bele és tőkésítsen tanítványai lelkében. Meg kell éreztetnie velük, hogy nagyok és dicsők voltunk, hogy most gúzsba vagyunk kötve, de égnünk kell a vágytól és akarnunk kell csikorgó szent akarással, hogy a magyar, minden magyar, én és te és ő és mindahányan vagyunk méltók legyünk őseinkhez, nagyjainkhoz, multunkhoz. Tanítványainknak tudniok kell, hogy történelmi időket élünk és boldog emlékezetű XI. Pius pápaként „senkinek sincs joga a jelenben ahhoz, hogy középszerű legyen", ami magyar vonatkozásban is pompásan gyümölcsöztethető gondolat, s a múlthoz viszonyítva sarkaló kötelesség is. 1937. szeptemberében a magyar labdarugó sport a vetélytárs olasz ellenfelén szép eredmény kivívásával nagyszerű diadalt ült. A tüneményes teljesítmény végén a nap hősét, az ifjúság bálványát, mikor az ünneplők vállukon az öltözőbe bevitték, az csuromvizesen a padra hullott cs így szólt: .. . Olyan jó ilyenkor magyarnak lenni! .. . Megható volt ez az eset és ez a kijelentés. De én pörbe szállok a hősével, mert magyarnak lenni mindenha büszkéitető, felemelő és érdemes, különösen akkor, ha nem gyász-magyar az illető, ha méltó a mult nagy magyarjaihoz, s ha helytáll tehetsége, hivatása, munkabeosztása szerint, ha csügg hazáján és aggódik érdekeiért és nem akar soha szégyenére, csúfságára, csak díszére lenni, emelt fővel, tiszta homlokkal, tizenhárompróbás becsülettel... Nem szabad azt hinnünk, hogy csak a magyar nyelv és irodalom, továbbá a magyar és világtörténelem tanítása szolgáltat alkalmat a hazafias érzület és lelkiség kialakítására. A középiskola tanítási anyagában itt is, ott is feltörő elevenerőket hasznosítanunk kell, mert nincsen olyan tárgy, de sőt olyan leckeóra sem, amely ne adna módot egy-egy utalásra, egy-egy gondolatszilánk elhullajtására, egy-egy megjegyzésre, mely a nemzeti öntudatot, fajtánk önérzetét van hivatva felszítani, ápolni és mélyíteni. Egyszer maga a tanítási anyag szolgál erre, máskor az olvasmány vagy beállítása, ismét máskor a dolgozat témája, a rajzmotivumok, ismét máskor kultúrértékeink és teljesítményeink kiemelése vagy nemzeti nagyjaink, kincseink hangsúlyos bemutatása használható fel. Sokszor egy kép, egy gondolat-analógia, egy példa, apró kis epizód vagy tapasztalat felelevenítése, mely színezi elő7