Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1936

Á földrajz módszeres tanítása. Előadás a második módszeres értekezleten. Ismeretes a földrajznak, mint tudománynak kétlakisága. Egyrészt a természettudományok közé tartozik, mikor megismerteti azokat a tüneményeket, melyek a föld felszínén végbemennek, másrészt az embernek és a földnek egymásra való hatását vizsgálja. A leíró és a politikai földrajz áthidalja a két nagy művelődési kört, a humaniorákat és a reáliákat, rokonságban van az összes tudományokkal és így a tanításban a koncentrációra a legszélesebb teret nyújtja. Természettudományi jellegének kell tulajdonítanunk, hogy az utolsó félszázadban annyira kiterjesztették körét. Egykor jelentéktelen fejezetei: a geológia és az emberföldrajznak egyes fejezetei, mint a gazdasági és a település-földrajz önálló munkaterületekké fejlődtek. A világháború után az említetteknél is nagyobb lendületet vett a néprajz. A megújult nemzeti érzés adta az indítást, hogy összegyűjtsék illetve most már synthésisbe foglalják a halódó népi értékeket. Megnőtt a kulturális anyag, melyet mint az emberiség — hazai viszonylatban mint a magyarság — közkincsét az új nemzedéknek dióhéjban át kell adnunk. A tudományok gyorsabb ütemű fejlődése magával hozta a tanítás módszerének megifjodását is. Az oktatás módszerében az elvek régiek: Herbart, Pestalozzi, Rousseau, sőt Comenius elvei. Annál több újdonsággal találkozunk az elveket megvalósító eszközökben. Csak a térképek sokféleségét, a filmet, a homokasztalt és a rajzolva tanítást említem. Azt is állíthatom, hogy a régi elveket komolyabban vesszük és visszük gyakorlatba. így aztán megszűnt a földrajzoktatásnak az a szomorú emlékű korszaka, mikor csak összehordó munkát végezett, enciklopédikus ismereteket nyújtott. I. Comenius óta minden ismeretközlés alapelve, hogy a közelebbiről haladjunk a távolira, az ismert fogalmakról a kevésbbé, majd egészen ismeretlen fogalmak felé. Ezt az elvet a földrajz egészen sajátos formában alkalmazza. Kimondja, hogy kezdőfokon a tanítás csak a szülőföldről indulhat ki. Általában a legtöbb és legmaradandóbb benyomás forrása a gyermekkori otthoni környezet. Willmann mondja Didaktikájában: „A szülőföld több, mint az érdeklődés és odaadás tárgya: az egész ember össze van nőve vele." (137. lap.) „A szülőföld sajátos érzelmi központtá és szemléleti horizonttá 1*