Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1943

„Margit, hazánknak drága gyöngye, éke ... " Van valami különösen szép a földi élet rendjében, hogy a hétköznapok szürke egyformaságát, piros ünnepnapok szépsége váltja fel. Gyönyörű rend, hogy az éjtszakára mindig hajnal következik, a szenvedésre öröm, a háborúra béke, a munkára pihenés, a mindennapiságra ünnepi szárnyalás ... Nemcsak nemzetünk, de egész Európa most történelmet ír. Sem éjjel, sem nappal nem tekint fel a fóliánsokból. Neki úgy látszik mindig hétköznapja van. Nemzetek egymás ellen élesítenek új fegyvereket, golyószórós osztagok pusztítanak itt is, ott is, dübörgő harckocsik súlyos talpai szántják fel a római utakat. Hol egykor vértanúk vére folyt, ott fel-felcsapó lángnyelvek jelzik a szenvedélyek, erők összemérését. Ég körülöttünk is minden. Határhegyeink lábát már-már vörös lángok nyaldossák. Milyen különös ! Ebben a szédítő rohamban váltak valóra hétszáz éves magyar álmaink. Elektromos hullámok vitték szét a világ minden tájára, hogy Szentatyánk, vértanú nemzetünk e nagy barátja az Árpád-ház kertjének hétszáz évig bimbóba rejtőző virágát oltárra emelte. Európa hétköznapi munkáját tovább folytatta. Mi azonban ünnepeltünk. Mindnyájunk szivét megérintette az országszerte rendezett triduumos ujjongás, és csodálkozva álmélkodtunk a szent királylány porbahulló alázatán. És mi otthagytuk a szigeti romokat, amelyeket oly sokszor körüljártunk, amelyeket oly sokszor áhítattal megsimogattunk. Minek a romoknál időzni, amikor oltárhoz térdelhetünk ? Ma mindnyájunk lelke Szent Margit felé fordul, szemünk őt keresi, szívünk összedobban az engesztelés és vezeklés tüzében átízzott liliomos szívével. Tőle várunk segítséget. Ha az ő áldozata gyógyszer volt a XIII. sz. halálos beteg magyarságának, s ha világossága lehetett a tatár-