Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1931

18 Miklós h. igazgató és két szerzetes tanárnő kíséretében. Első állomásunk Óbuda, Aquincum volt, hol bebarangoltuk a kiásott épületromok holt városát; ennek egy kis részét az esztergom—pesti vasútvonalon a vonatból ugyan sokszor láttuk, de terjedelméről csak így, a romok között sétálgatva alkothattunk tiszta fogalmat. A hallgató romok és feliratos üres kőkoporsók kissé lehangoló látványa után nagy érdeklődést váltott ki gyermekeink lelkéből a múzeumban összegyűjtött temérdek emléktárgy, melyek a romváros ásatása és a vidék ókori emlékeinek feltárása alkalmával kerültek elő a föld és feledés sötétjéből. Ezek már beszédes emlékei a régen letűnt múltnak, egy nekünk idegen, de értékes kulturvilágnak. Napokat lehetne szentelni a múzeum megtekintésére, mi csak rövid órát tölthettünk itt, hívott a második állomás: a Szent Margit-sziget. Május üdeségének minden szépsége rámosolygott itt gyermekeinkre ; a természet tavasza üdvözölte itt s ölelte keblére az embertavaszt: a gyermeket. Bejártuk a sziget főbb útjait, felkerestük Arany János kedves tölgyeit, melyeknek árnyékában hajdan az agg költő tekintete simogatta a zöld gyepet, a sziget virágait; most szoborba formált alakja néz a múltba komoly tekintettel. Utoljára hagytuk a legkedvesebbet, iskolánk pártfogójának, Boldog Margitnak életével, halálával megszentelt romok megtekintését. Kis lányaink kerekre tágult szemekkel keresték a mult emlékeinek ködéből kiemelkedő legendás Szent alakját, hallgatták a magyarázatot s önkéntelenül is felcsendült ajkukon a dallam : „Sok száz éve annak, hogy Istenhez tértél 5 romba dőlt már zárdád, ahot egykor éltél; De áldott szent neved s magasztos emléked Örökre megérzi a te magyar néped." És egy másik: „Kulcsold össze értünk két kezed, Kérd vissza az Úrtól nemzeted!" Innen visszatérőben találkoztunk össze a vonaton utánunk jövő Szabó Jenő hittanárunkkal s. most együtt mentünk a vár felé. Nagy volt az öröm, hogy a Siklót is meg lehetett tapasztalni. Ez — mint újság — nagy izgalmat, örömet váltott ki. Felérve egyenest a királyi várba, ott is először a várkápolnába vitt útunk, hol szent megilletődéssel vonultunk el a Szent István jobbját rejtő fülke előtt. A királyi palotában csodálva járt körül tekintetünk ; sokat gyönyörködtünk, talán még többet emlékeztünk, míg a 40—50 termen végig kisért okos szavú vezetőnk. A Koronázó-templom szépségeit is megnézegettük, azután a Halászbástyán az elragadó kilátás emelte lelkünket s duzzasztotta magyar büszkeségünket remek fővárosunk láttára. Ennyi művészi élmény, ennyi szépség azonban szinte túltelítette a lelket, szívet; pihenni kellett s a gyermekek vágyó tekintete most már az otthon megtöltött kosárkákat, táskákat kereste. Meg is találták rövidesen a ránk váró autóbuszban, mely elvitt bennünket az állatkerti vendéglőhöz. De jaj ! a kirándulók réme, a záporeső itt utóiért s megakadályozta a kiszállást. Végül el tudtunk helyezkedni egy födött folyosón s onnan már — teli asztalok mellől — csak lemosolyogni lehetett a szakadó