Városi reáliskola, Esztergom, 1940

Délmagyarország! A húsvéti diadalmas harcokban magyar honvédek hősi véráldozata visszaváltotta Szent István ezeréves királyságának paradicsomkertjét, a Délvidéket. A megcsúfolt, kirabolt, koldusbotra kényszerített trianoni magyarság lelkén átcikázott ismét a megnyugvó hit az isteni örök igazságban: kitűnt megint, hogy az ármány, erőszak és gonoszság önmagában hordja saját vesztének csiráit. De a jelen súlyos küzdelmei között is egy jobb jövő Ígérete kezdett zsongani a magyar szívekben, hiszen a Bácska és Bánát neve azonos jelentésű gondolkozásunkban a mindennapi kenyér fogalmával. Mikor a magyar ember házat épít, abba az irányba tárja ki, ahonnan az életadó napsugarak lövellnek: délfelé rakja az ámbitust. Az Árpádok népe hajlékának, a magyar államterületnek is délen volt a verőfényes oldala. Ott, ahová az országos négy folyam árjával úgy futnak össze Európa közepének vizei, mint ahogy a főerek nyúlnak a vérosztó szív felé: ott maradt meg legtovább és legélénkebben még a földrajzi nevekben is a római hatalom és műveltség emléke. A középkori magyar gazdasági élet legnagyobb büszkeségét, a szerémi bort még azok a veszszők ontották, amelyeket a Sirmiumból származó cézárok légiói ültettek el. Onnan a déli végekről szálltak ki a fénykereső lepkék makacsságával azok a magyar rajok, amelyek élén Botond vezér bezúzta Bizáncnak érckapuját. Ott, a déli határokat őrző gyulák törzsénél ragyogott fel először magyaroknak a Krisztus tanításával megifjított új Róma világossága, a kereszténység. Délvidéki magyarok szívét fogta meg először az európai lelkiség másik 1*