Városi reáliskola, Esztergom, 1932

10 és esztétikailag nemes, jellemében erős és következetes, vallásos és istenfélő, akaratában szilárd, egyszóval tökéletesen kiművelt ember-lélek, a kedély és szellem harmonikus, napfényt sugárzó, tüzet szikrázó csodaműve: az igaz ember, dicsőségére Istennek, gyönyörűségére az embereknek, javára a társadalomnak és a hazának. A gyémántköszörűsök csöndes csoportjából a közelismerés és a gyermeki hála ma egy szerény embert emel ki magányából nevelő működése 25.-ik évfordulóján s ide állítja elénk, hogy leróhassuk előtte szeretetünk és köszönetünk adóját negyedszázados hittanári működése alatt végzett önzetlen, nemes munkájá ért, azért a sok-sok pompás magyar lélekért, akiket az 6 keze, az ő lelke formált ragyogóvá. Valahogy úgy érzem azonban, hogy a mindenrendű tanítói, nevelői munka között is megkülönböztetést érdemel a hittanári munka, az, amely nem csak világi ismeretekkel vezeti az ifjú lelket az értelem igazságához, hanem a Krisztus igéjével a lelkeket az örök igazságra kalauzolja. Az a hittanári munka, amely nemcsak sok hasznos ismeretet közöl, hanem megtanít az „egy a szükséges"-re; az, amely a gondjaira bízott ifjakat nemcsak erre az életre neveli, hanem életpályájukat az örök életre is beigazítja. A tanítói, a nevelői és a lelkipásztori munka hármasegysége: ez a hittanári munka s ez a munka még több lelki erőt, még több szeretetet, még több áldozatot követel, mint az, amit mi, egyszerű pedagogusok végzünk. Ezt a hármas, nehéz és emésztő munkát végezte 25 éven, egy hosszú emberöltőn át a mi intézetünkben, a mi ifjúságunk érdekében mindig szerényen, csöndben, önmagát emésztve a mi szeretett hittanárunk, P. Virágh Raymund. Hogy milyen eredménnyel? A pedagógus munkáját mérlegelni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. A nevelő munka a gyermeklélek legrejtettebb, legtitokzatosabb mélységeiben folyik. Eredményei csak később, a férfikor tetteiben mutatkoznak. A híres pedagógusnak, Zimmermann Ottónak könyvében olvasom: „A földműves vetése kicsírázik és megérik az ő földjén, de a tanítónak vetése az örökkévalóságnak terem. A te jótéteményeid nem térnek vissza hozzád, hanem ^az eljövendőknek szolgálnak." Én mégis abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy élő dokumentumokat tudok produkálni. Amikor ugyanis 1914-ben, a világháború kitörésekor a haza hívó szózatára a magyar ifjúság hadba vonult, bevonultak azok is, akik valamikor a mi iskolánk padjait nyomták, bevonultak a volt realisták is. Néhány hét múlva aztán kezdtek érkezni hozzánk, az iskolába is, azok a mindnyájunk által jól ismert rózsaszínű lapok, a tábori levelező lapok, jöttek mind sűrűbben onnét, ahol a halált osztogatták, ide hozzánk, akik az életre neveltük őket. Pihenő órákban, amikor hazavágyódtak, vagy roham előtt, lelki erősítésül ide gondoltak a mi fiaink s gondolatban újra itthon voltak, itt ültek a kopott padokban ... Az üzenetekből ez is kapott, az is kapott a tanárok közül, de a legtöbbet, szinte halommal P. Virágh Raymund kapta a rózsaszín lapokat, szeretett hittanárukat keresték fel soraikkal legtöbbször a világégésben is emberül küzdő, helyüket hősi bátorsággal megálló volt realisták. És ő boldogan mutogatta nekünk. Hadd olvassak fel közülők néhányat: „1915. 1. 16. Szeretett Tisztelendő Uram! A tanítványi szeretet hevétől indíttatva ragadtam ceruzát, hogy mély és hálás köszönetemet küldjeni a harctérről felejthetetlen lelkiatyámnak, kinek hitbeli intelmei a csaták legvadabb förgetegében is fülemben zengettek. Kedves mesteremnek köszönhetem, hogy a hittanórák alatt tett útmutatásai és intelmei annyira lelkembe vésődtek, hogy azok gyakorlása itt a harctéren is kedves volt Isten előtt és a mi jó Istenünk a legnagyobb tűzben is megmentett engemet. Kivánom, hogy további fáradozása Tisztelendő Úrnak ép oly talajra találjon jelenlegi tanítványai közt is, mint nálam. Hálás köszönetemet ismételve maradok hű tanítványa V. V. e. é. önk." „Örömmel olvastam, hogy intézetünk zavartalanul folytathatja áldást hozó munkáját. Isten áldása legyen volt szeretett tanáraim munkáján, hogy nagy és nehéz feladatukat teljesíthessék. 1915. szept. 24. — K. J. hadapród." „Minden jót kíván a harctérről és kéri jó, volt tanár urát, hogy emlékezzék meg szent miséjében egy hazájáért harcoló hű növendékéről. 1915. IX. 10. E. J. őrvezető." „1915. XI. 16- Főtisztelendő Hittanár Ur! A rendíthetetlen hit, amelyet a szívünkbe plántált, ad erőt és bátorságot, hogy édes Hazánk iránti kötelessé-