Városi reáliskola, Esztergom, 1893

16 megőrül. Hanem ez csak az utolsó felvonás hires zongora-jelenetében történik. Egyelőre Riole regényes származását és anyja halálának okát tudja meg nevelőjétől. Az estély alatti monologban Alpáriné az iró alapos megokolása nélkül elejti tervének fonalát. Tudja, hogy ma van Béla születésnapja, amikor a fiú az atyja fatális végrendeletének tartalmával megismerkedett. S ha e végrendeletben az öreg gróf felfödözte volna fiának a gyermekcserét ! Milyen arczczal fogadhatná akkor Bélát vejének ! Csakhogy Táray még nem olvasta el a végrendeletet. Alpáriné erről értesül és — azon melegében megkéri Béla kezét lánya számára. A néző pedig csodálkozik és a grófné helyes itélőtehetségében kételkedni kezd. Mi czélja az estélynek ? Vájjon Táray Béla megszűnt a grófnét bűneire emlékeztetni ? Minderre nem kapunk feleletet. Az ünnepélyes gyűrűváltás a vendégek előtt megtörténik, és a fiatal pár úszhatnék a boldogságban, ha Antónia ezt nem súgná Táraynak : „Ne higyjen ön. Ez ármány ön ellen, bár nem értem, de meg vagyok győződve róla, hogy önt hálóba kerítik." Első pillanatra világos, hogy ez csak deus ex machina. A tizennegyedik jelenetben Táray előáll Alpárinénak Riole történetével, és szemére hányja anyjával elkövetett boszúját. Érdemes meghallgatni Cakó styljének szempontjából is, hogyan felel Alpáriné e súlyos vádakra : „Oh gróf, ha tudná ön, mennyit vétkeztem ön ellen, nem erőszakolná felnyitni e szemfödélt, mely alatt ön élet üdve rejtőzik örök fagyban." Táray (tört hangon.) „Ha az ég óhajtotta volna boldogságomat, birni engedte volna Antóniát, és megőrizett volna ily játéktól, melyen szivem húrjai szakadtak meg. — Itt, fogadja méltóságod, én nem bitorlom" (le akarja húzni a gyűrűt.) Grófné. „Játék? — ki állítá — ki mondá ezt? önt megcsalák. — Szándékom és tettem Isten előtt a legkomolyabb volt, gróf." Táray „Lehetséges-e ? Irgalmas ég, mit cselekedtem !" Istmét egy újabb fordulat. Táraynak oka volna nem igen bízni Alpáriné minden röpke szavában, de hősünk