Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1936

Szeplőtelen Fogantatás ünnepe. Főmagasságú Bíboros Hercegprímás Ur I Kedves Katolikus Testvéreim ! Advent van, — várjuk a Jézust. Ilyenkor az ember jobb, tisztább, ájtatosabb, fogékonyabb az elmélkedésre. Elmélkedjünk tehát arról, hogy vájjon ugyanolyan erős hittel és bizalommal követjük-e Krisztust, mint amilyen vágyakozó lélekkel várjuk és kívánjuk advent idején az eljövetelét. Ezt a mi földi életünk színhelyét sokszor szokták „a siralom völgyének" nevezni. És valóban, ha elménket végig futtatjuk az emberiség történetén, nagyon sok szenvedésről, nagyon sok bánatról, nagyon sok boldogtalanságról olvasunk és bizony-bizony igen sok szenvedéssel, gyászszal, szomorúsággal és boldogtalansággal találkozunk a jelenben is. Az elégikus és a pesszimista hajlamú ember azután az idők folyamán azt a téves következtetést szűrte le ezekből a jelenségekből, hogy az ember szenvedésre született, hogy a több-kevesebb szenvedés és boldogtalanság természetes velejárója az ember földi életének. Ez a ködös, sötét hangulatú filozófia merőben téves ; ellenkezik a valósággal és ellenkezik az Isten akaratával. Nem azért születtünk, hogy szenvedjünk, hanem azért — és itt a bölcsességek, bölcsességét : a katekizmust idézem —, hogy az Istent megismerjük, Öt szeressük, Neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk. Ez az ember földi életének igazi célja. Lehet-e józan észszel azt állítani, hogy az Isten megismerése szenvedés, az Istenszeretet és az Isten szolgálata boldogtalanság?! Vagy, hogy jobban konkretizáljam a kérdést, szenvedést jelentenek-e azok az emberi életmegnyilvások : gondolatok, érzelmek és cselekedetek, amelyek az Isten megismeréséhez vezetnek vagy amelyekkel az Istent szolgáljuk? Minden vallásos ember, vagy még tágabban : minden ember, aki nem istentagadó, tudja és bizonyíthatja, hogy életének azok a legbékésebb, legnyugodtabb, legderűsebb órái, amelyeket Istennek szentel. Az ember földi léte tehát nem jár szükségképpen szenvedéssel, vagyis az ember nem szenvedésre születik és ha mégis szenved, ennek túlnyomó részben ő maga az oka. Azért mondom, hogy „túlnyomó részben", — mert el kell ismerni, gyakran előfordul, hogy valaki ártatlanul szenved, de ilyenkor is mindig ember a szenvedés oka, ha nem is ő maga, de más ember. Kollektive