Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1907

4 Azon véres dráma után, mely Mohács mezején önbűnei miatt sírja szélére lökte a magyar nemzetet, végtelenül szomorú idők következtek nemzeti életünkre. Lelkünk bánatos érzéssel borong a nehéz időkön. Hazánk két századon át óriási csatatérré válik, melyen a keresztény kultúra a pogány barbársággal, a szabadság és nemzetiség eszméje a szolgasággal s jogtiprással vívja gyilkos csatáit. A haza közös sorsát Esztergom és vidéke sem kerülhette el. Miként a fénynek az árnyék, úgy lépnek itt is az inség és nyomor napjai a régi szép idők nyomába s nem egyszer fenékig kell kiürítenie a szenvedések poharát magára hagyatott, szerencsétlen népének. A győztes Szulejmán szultán öt napot töltött a mohácsi csatatéren. Eleinte el sem tudta képzelni, hogy azon csekély sereg, melyet a mohácsi síkon (1526. aug. 29.) két óra alatt megsemmisített, lett volna a híres Magyarország egész hadereje. Csak lassan, óvatosan folytatta Buda felé az előnyomulást hadával, melynek minden lépését rombolás és halál, rabszíjra fűzöttek jajkiáltása s a felgyújtott falvak lángoszlopai és gomolygó füstfelhői jelezték. Mária királyné s a budai udvar augusztus 30.-án este vette a gyászos vereség hírét. A királyné nem tett intézkedést a vár védelmére, romlott erődítményei különben sem állták volna ki az ostromot, — hanem összeszedve legértékesebb kincseit még azon éjjel lobogó fáklyák mellett hajóra szállt s a határszéli Pozsony városába menekült. Távozása titokzatos körülményeiből következtette Buda polgársága, hogy valami nagy szerencsétlenség történt. Aki csak tehette, biztosabb helyre igyekezett tehát. Csakhamar futásban volt a fenyegetett dunántuli és délvidéki vármegyék egész lakossága. Különösen a Dunán túl lőn általánossá a futás s még az aránylag biztos Pozsonyból, Sopronból is lóháton, szekereken, gyalog oly tömegekben menekültek az emberek a szomszéd Ausztriába, hogy a hatóságok erőszakkal sem bírtak az áradatnak gátat emelni. Védelemre, ellenállásra nem gondolt senki. Nem volt, aki szervezze azt; a rémület megbénított minden ellenállást, mely az ellenség mérhetetlen tömegével szemben úgyis céltalan lett volna. A pusztán maradt falvakat az ellenség martalócai mind kirabolták, felperzselték, aki kezük ügyébe akadt, azt leölték vagy rabszíjra fűzték s magukkal hurcolták.