Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1901

Te tudsz; magad szivéből adj Csak kis nyugalmat, egy csepp enyhülést . . . Hej ! Vajk öcsém, jól tudsz te kínzani ! — Látó. (jön szerzetes ruhában. Gyula háttal van feléje.) Szabad ? Gyula. Ki az ? Látó. Csak én vagyok, Gyula. Hogy érzed itt magad a szent hegyen ? Gyula. Ne gúnyolódj te is velem. Látó. Gyula, Nem gúny e szó. Gyula. Lehet ; de nékem az. Látó. Nem gúny, Gyula. Igaz öröm fogad. Gyula. Öröm? Hiszen legyőztetek, igaz . . . Van mért örülnötök (keserű gúnynyal). És illenék, Hogy véletek együtt örüljek én is, Mivelhogy olyan nyájasan fogadtok. Szép, szép ez a kolostor itt, de nékem Pokol, akármi szép, akármi boldog Mennyország is tinéktek. Látó. Néked is Teremne itten béke. Nézd, Gyula, — Gyula. Hadd bátya ezt. Már három éje érzem, Mily édes ez a ti nyugalmatok. Oh az a csend, mely itt borong köröttem, Az rémesebb, mint földalatti börtön Dohos legében töltött éjfelek. Látó. Itt nincs sötét, Gyula ; itt fény övez, Bármerre nézz, csak fénybe, mennybe látsz. Gyula. Igen, vezesd a vak világtalant A fényes, izzó nyári napvilágra, S csak mondd neki : Nem látsz ? Nem érzed-e, Hogy fény ragyog, a merre csak tekintesz ? Látó. De jó öcsém, nem vagy te vak, világtalan. Gyula. Nem bátya, nem ; én látok ; oh hogy is ne ? De mint bagoly, csak vak sötét homályt. A fényt is érzem, mely körüllebeg, De mintha kósza éji szellemeknek Li^érczvilágként pislogó szeme Gúnyt, csúfot űzne ingatag szivemmel. Miért is hoztak engemet ide ? Miért nem inkább lánczra vertetek ? Látó. A szeretetnek más szokása van.