Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1898
6 az a nép, mely a természettől nem csak feltűnő szép külsővel, hanem egyszersmind kitűnő szellemi tulajdonokkal, tehetségekkel is fel van ruházva. Már e körűimén}' is feljogosít bárkit azon kérdésre : hát honnan van az, hogy a magyar irodalom ma sincs még a fejlettség azon fokán, melyen a többi éurópai nemzetek már fégóta díszlenek ? A ki a történelmet ismeri, bizonyára tartózkodóbban fogja felvetni e kérdést. Mert hiszen Magyarország szolgált egész Nyugat-Európa védőbástyájául akkor, midőn a keleti vad népek egymásután ide betörtek : először a tatárok, azután a törökök ; a mely utóbbiak ellen való harczokban a nemzet századokig vérzett. A folytonos küzdelem, bizonytalanság és félelem, melyek amazzal karöltve járnak, elvadították a kebleket és nem engedték, hogy a tudományok művelése lábra kapjon ; mert ez csak békében vagy épenséggel a magányban és nyugodt lélekkel lehetséges, mint Horatius is szépen mondja : Scriptorum chorus omnis amat nemus et fugit urbem, 1). Már a XIII. századtól kezdve voltak egyes rövid időközök, melyekben irodalmunk virágzásnak indult : így Mátyásnak, az igazságosnak humanistákból alakított környezete, melynek műveltsége, sőt társalgási nyelve is a deák volt ugyan, mégis, legalább ha tovább tart, lökést adhatott volna a nemzeti szellem ébredésének is. A XVI. században találkozunk a magyar irodalomnak addig legnagyobb lyrikusával, Balassi Bálinttal. A XVII. században már örvendetes haladást látunk. Ott találjuk Pázmán\ rt, Zrínyit, Gyöngyösit, kik szintén, főleg ez utóbbi kettő, a római irodalom hatása alatt állottak : Zrínyi Zrinj Tiászában Vergiliust, G3 röngyösi Ovidiust követte műveiben. A XVIII. században, miután a nemzet az előbbi időben léteért vívott küzdelmeiben teljesen kimerült, nagy hanyatlás állott be a nemzeti irodalom terén. Volt ugyan e századnak is irodalma, csakhogy ez teljesen deákosnak és külföldinek mondható. Azonban e századot sem vádolhatjuk teljes tétlenséggel, mert már a végén, főleg II. József uralkodása alatt kezdett öntudatra ébredni a nemzet, különösen midőn a latin helyett hivatalos nyelvül a németet akarta behozni. És e rendeletével egy csapásra felrázta hosszű álmából az országot. A nemzet a latin nyelvet, melyet ősei is használtak, még csak közömbösen nézte és századokon keresztül szépen megfért a magyar mellett. De a midőn a németet akarták ráerőszakolni, váratlan ellenállásra találtak és most egyszerre nemcsak a német, hanem az eddig eltűrt latin nyelv ellen is országos g3*űlölet kapott lábra ; a nemzetnek már egyik sem kellett, hanem annál nagyobb hévvel karolta fel azt a nyelvet, melyet soha sem volt volna szabad elhanyagolnia : az édes hazai nyelvet. Valóságos hazafias láz vett erőt a lelkeken, a mely már az 1790. országgyűlésen éles tiltakozásban tört ki, hogy valaha a magyar nemzetre idegen nyelvet rá ne erőszakoljanak. Felismerte a nemzet, milyen kincs reá nézve a nyelv, hogy az a népnek éltető lelke, összetartó ereje, mely nélkül — mint Kisfaludy Sándor mondja — egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge i) Epp. II. 2. 77.
