Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1885

7 lélekről az egyiket épugy mint a másikat kell állítanunk. Az emberi léleknek ugyanis önálló léte van, és igy habár a testben mint az ö természetes subjectumában van, mindazonáltal létére nézve nem függ tőle, ö egyszóval éltető formája a testnek, annclkül, hogy szellemi substantia lenni megszűnnék. Be van tehát bizonyítva, hogy az emberi lélek nem csak nem ugy mint a test, hanem úgysem miként a természeti lények éltető formái nem veszítheti el létét. Az első egyszerűségéből, az utóbbi pedig subsistentiájából következik. De ugyanazon okok, melyekből tudjuk, hogy a lélek egy önmagában subsistáló lény, directe is vonatkoznak a halál után való fenmaradására. Ha valamely élő lény formája a halál által tönkre megy, ugy ez azt bizonyítja, hogy létezésében a test bizonyos tulajdonságától, mely materiális erők vagy sajátságok befolyása alatt áll, függ. Ezen függés azonban oly tökélyetlenséget tételez fel, minő egy intellectualis princípiumban mint a milyen az emberi lélek, képzelhetlen. Igaz, hogy ez is a testnek bizonyos minőségét követeli, hogy benne mint formája működhessék, ugy hogy ha ama tulajdonok megszűnnek, a lélek a testtel egyesülve nem maradhat ; de ha elválása a testtől egyszersmind megsemmisülése volna; ugy legbensőbb létében és lényegében a test ama tulajdonaitól, és azon anyagi erőktől, függene, melyek emezekre változtató hatással vannak. De ily függés oly tökélyetlenséget tételez fel, mely az intellectualis princípiumban lehetetlen. Mert ily princípiumnak megismerési ereje nemcsak ezen vagy azon igazságra, hanem minden igazsága, akarata nemcsak eme vagy ama jóra terjeszkedik ki, hanem minden jóra. Mivel tehát a képességeknek a lét, a melyben azok gyökereznek, megfelel, ugy az intellectualis tevékenységnek eme kiterjedéséből és fönségéböl következtetnünk kell, hogy a lélek létezése is magasabb rendhez tartozik mint a testi, és azért a test oly tulajdonságától, mely materialis befolyások által elpusztítható, nem függhet. A lényeges külömbség az érzékiség és ész között abból is kitetszik, hogy mig az érzék a neki megfelelő tárgy túlságosan erős benyomásai által, pl. a látóérzék túlságosan kirivó szinek által megtompul vagy meg is romolhatik, addig az ész minél magasabb igazságok tudomására jő, annál jobban erősbödik. Ha már e tényben is az intellectualis princípiumnak bizonyos romlatlansága tűnik fel ; ugy ebből még nagyobb bizonyossággal következtethetünk arra. Az érzék nem csak tárgyánál fogva van a testek külső jelenéseire szorítva, hanem az észrevevésben is korlátok közé van szorítva, ugy hogy ha mindjárt teljesen ki is van fejlődve, az érzetnek csak bizonyos fokig szabad fokozódnia. Az ész is mind tárgyára mind megismerésének módjára nézve is korlátolt. Mert ha joggal mondjuk is, hogy minden lét az eszes megismerés tárgyát képezheti, ugy mégis legközelebbi és tulajdonképeni tárgya az érzékiben az intelligibilis rész, és azért minden más lét, a szellemi és isteni, csak annyiban képezheti tárgyát, a mennyiben amaz által megismerhető. Mindamellett az észnek bi-