Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

33 is, mint a mit csak hallanak. Vannak azonban egyes dolgok, a melyeket inkább csak a színfalak mögött szabad előadni, s mint megtörténteket beszélje el a szemtanú ; épen azért oly fontos a szerepök a hírnököknek (ayyeAoi, ti-áyysAoi, nuntii), a kik által az eposzi elem a drámában oly nagy teret nyert. Horatius szerint ennek oka egyedül abban volna, hogy a nézők szeme megkíméltessék a véres látványoktól és hihetetlen eseményektől, a melyek elbeszélve nem keltik fel annyira az irtózás és kételkedés érzeteit: azonban van a dolognak más mélyebben fekvő oka is: „A színpadon azon meggondolások, eltökélések, érzelmek, szellemi tettek fejtetnek ki, melyek beszédben kifejezhetők ; magára a külső cselekvényre nézve, mely a valóságban többnyire néma, vagy legalább szavakban tökéletesen nem ábrázolható, többnyire egyetlen eszközül az eposzi elbeszélés marad." (Müller-Donaldson Gör. írod. Ford. Récsi I. 355. 1. Mindezek mellett azonban még egy más természetes oka van annak, hogy az eposzi elem a görög drámában oly nagy fontosságú volt t. i. a dráma eredete, a mely kezdetben nem állt másból, mint egynek elbeszéléséből. Ehhez az egyhez járult aztán a második, harmadik szereplő s igy tovább, a mint a dráma fejlődött. Hurd szerint e szabály áthágása legfölebb csak Seneca Hyppolitusában fordulhatott elő, hol Theseus könyezve borul fiának szétdarabolt tagjaira s azokat újra összeilleszteni igyekszik. A példák, a melyekre Hor. szavait a kommentátorok vonatkoztatják, inkább azon színdarabokat tüntetik föl, melyek e szabályt, megtartották. Ezek pedig a következők : Ovidiusnak Quintilianus által igy dicsért Medeája. „Ovidii Medea videtur mihi ostendere, quantum ille vir praestare potuerit, si ingenio suo imperare, quam indulgere maluisset (X. c. 1. 98.), Sophokles Tereusa és Euripides Kadmosa ; Kantharos, vagy Philetaeros Thyestesére pedig azért nem gondolhatunk, mert e két vigjátékiró ily cimü darabot nem is irt. A második szabály : a színdarab öt felvonásnál se hosszabb se rövidebb ne legyen. A római színdarabok — ugy a komédiák, mint tragédiák — fölvonásokra — actus — valának felosztva, a mit egészen az ö sajátjuknak kell tartanunk; mert alig lehet valószinü, hogy, ha igaz némelyeknek állítása, mely szerint az alexandrinusok már megkísértették a görög drámákat felvonásokra osztani, annak semmi nyoma se maradt volna. De ha megpróbálták is, azt hisszük, igen bajosan sikerült nekik a görög drámák 3 ismeretes főrészét az öt felvonásu felosztásba beleilleszteni. Mindenesetre eröltettnek látszik az a 0 beosztás, mely szerint nqóloyoq i-sö felv., az éneioódict kitöltenének három felvonást, az 5-ik pedig az e'ioôoç-ra maradna. Méltán kérdezhetjük itt, vájjon e felosztásba miként helyezzük bele Euripides sajátszerű prologusait, vagy más részről Terentius és Plautusnak görögből fordított komédiáiban a mű tartalmát exponáló előjáték-féle szymbolikus részletet? — Hacsak ez utóbbiakra nézve el nem fogadjuk azon általánosan acceptált nézetet „hogy e prologusok legnagyobb részt későbbi korból eredő megtoldásai a műnek." A harmadik szabaly két főrészre oszlik; az elsőben valószínűleg né3