Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1859

16 szédhez, hogy lássa az olvasó, miért szóllok az ő ítélete szerint Szallusztban osszúl, s jól Ciceróban. Amit már olvasál, az ugyan mind enyém, és soha még azt ember nem mondá. Szallusztot és Cicerót összevetve még senkinél nem találtam, sem a kettő kharakterét úgy kifejezve. S minekutánna ez a két nagy iró első ifjúságom olta szerelmem vala, s Szalluszt még inkább mint Ciceró, úgy hiszem, hogy őket ismerem. Csak kivallom, édes barátom, engem Szalluszt teve nyelvrontóvá. Titkoltam ezt, mindeddig: néked vallom meg, és még eddig senkinek meg nem vallám. De mely fonákság! Valamint fordításomnak az lesz legnagyobb fogyatkozása, hogy Szallusztnak azt a kényes lassongást nem tudám teljességgel megadni: úgy magam mindég a Ciceró áradozásaira láttam elkapattatni magamat. — Kérdéseidre, hogy miért gyiijték Szallusztra mindent, a nyomtatás fog felelni, melyet martiusban venni fogsz. Utolsó leveledre betegségem s bajaim nem engedének felelni. Még is fekszem, s perem lopdossa időmet. Végre beadá sógorom a Revelátiót, és Liquidatiót; csak százötven három ezeret kiván, némely javításokon kívül, melyeket csak később akar beadni. Ebből kilencven ezret öt sor feleletem leróv. Kelle-e édes barátom, az én életemnek, az én öregségemnek e gyalázatos istentelenségek által is terheltetni ? és ha kikapott volna a halál, az én szegény gyermekeimnek azért kellett volna-e veszni, mert nem volna senki, a ki e gazságokat felvilágosítsa ? Megengedj , hogy elragad szenvedésem. — Leveledet tehát válasz nélkül eddig betegségem és bajaim miatt kelle hagynom. Theokriti darabodat összehasonlítám az eredetivel. Örvendek hazámnak a nyereségén. A te nyelved gyönyörű és verdesett. Higyj nekem, leveleidet csak magyarságodért is örömest olvasom, s javalásként veszem midőn látom, hogy azokat az ocsmány artikuluszokat, melyekhez hozzá szoktata a nem tudom mi, mint kerülöd te is, s te inkább mint én. Néked köszönöm, hogy Szallusztban sok helytt kitörlém. Te egy ajándékot vevél tőlem eddig. Épen akkor irád hogy képemet Tataynál látád s irigyléd, midőn bécsi barátim irák, hogy gróf Gyulay Lajos lemásoltatá képemet az után, a mit Döbrentei bír tőlem. Az minden képeimnél jobb. Az akkori, midőn halottaimból föltámadék s kijövék poklokból. Kértem tehát Gyulait, hogy másoltassa le számomra is, s küldje hozzád a postaszekéren. Ha vetted már, mond, hogy azt bírod, a ki téged forrón szeret, a ki örvend, hogy addig nyúla élete, még megnyerheté szeretetedet. Kevés embert szerettem én úgy, mint téged. Leikeink nagyon hasonlítanak. Minap három esztendős tüzes fiam, Lajos, jő egy könyvvel, hogy azt láda mellett találá. Herders christliche Schriften. Én ezeket mind bírom, tehát a papi köteteket is. A könyv ki se vala vagdalva. — Még gyengébben lévén akkor, mint most vagyok, noha még most is úgy, hogy alig lépdelhetem végig a szobát, elég időm vala, itt amott a könyvbe tekingetni. S a te képed álla előttem. Nem felséges-e a vallás, ha felséges fényében adatik elő ? és mily rettenetes, mikor nem a maga fényében. Mit mondasz a mi kedves Theresiánk biographiájára Hébében? s láttade Csereihez irt Epistolámat, ki 1810. autographiai gyűjteményemet némely kincsekkel gazdagítá! Cserei az Epistolát Mártonfi püspökhöz vivé, mert ez vala a Censor. — Méltós. úr, mondá a Censor püspök, rá írván az ad-