Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1857

20 oly sürü tömegekben vándorol, hogy a napot lelhökint elhomályosítja. Audubon ily vándor sereget 1,115,000,000 számíta. Ejszakamerika hüllőfajokban igen gazdag 12 tajkos-, 12 —13 béka-, ugyannyi gyik-, közöttök 2 gyil-, 30 kigyófajt, de csak 8 mérgeset táplál, az utóbbiakközt a csörgöncök — crotalus — több még pontosan meg nem határazott faja létezik, melyek legveszélyesbek s Ej szakamerikát az éjsz. szélesség 45 fokáig lakják, Catesby Carolinában 8' hosszút láta. Csupaszokat halképü — iclithyodea — gőtefajok alkatják, u. m. a haltüzöl — salamandrops. Wagl. — s ennek különösen egy faja az óriási h. — s giganteus. Harl. — 2' hosszú, a sziredon — stegoporus Wieg. — azon ritka fajok közé tartozik, melyeknek tüdejökön kivül kopoltyúik is vannak, Mexiko városa körüli tavakban honos, de Humboldt szerint a hidegvizű hegyi tarakat is kedveli, a barázdált tűzöl — menobranchus — a szirén — siren L. — az araphiuma s a t. mindnyájan tavak lakói. Halak között a tarjag — amia L. — a kőpikkelyes — lepidosteus. Lacepp. — Ejszakamerika folyóiban csaknem kiveszett fajok képviselői, melyekhez más folyami a mérsékelt európaiakhoz ugyan rokon, de mégsem azonos fajok, például a kanálos tok — spatuJaria —, és a páncélostok — scaphyrhynchus — sorakoznak. Tajkosak közt jellemző a kigyó teknőc — emys serpentina — tavi és folyami sajátos ragadozó, és a lágy teknős — tryonix fera — a kis rucák és halak után leskelődik Missisippi folyamban. Amerika melegövi s déli részei szinte több állattani tájra különböztethetők: a nyugati táj Braziliát foglalja magában, melyre természettani és foldirati helyzete sajátos jelleget nyom, és igen szembetűnő határok közé szorítja; a mérsékelt és melegövi rész a Cordillerák nyugati oldalán két külön tájra válik, negyediket Pompás rónái képezik, ötödiket a Tűzföld, hatodikat a Paraguay és Uruguay folyamok által átmetszett erdőség, azonban e külön tájak állatnépei egybe olvaszthatok, ha rájok Wagner általános törvénye alkalmaztatik „hogy az alakok s idomok változatossága az egyenlítő felé fokozatosan növekszik, s alatta tetőpontját éri"; egyébiránt Délamerika különvált földrészt képez, mely a panamai földszoros, és az Antillák hegylánca által Ej szakamerikával csak némükép függ össze, s állatnépe oly gazdag, hogy minden eddig ismert emlősnemek mintegy felét birja, mivel 72 s közülök 39—42 sajátlagos külön emlősnemet táplál; az összes rendekből pedig eredetileg csak az egypatásoké — solidungula — hiányzék, 80 több ismeretes majomfaja van, legszániosabbak az ingadúk — hapalida— és a széles orruak — platyrrhina — itt van valódi hona a hangyásznak — myrmecophaga — és más foghíjas fajoknak — edentata — melyek közöl csak az előbbinek van Iveletindiában s a Jóreményfoknál képviselője, a sörényes hangyász — myrmecophaga iubata —itt 6 lábnyira megnő, s D' Orbigny szerint a pumával is megverekszik, a lajhárok — bradypus — a boclábok— dasypus—szinte e föld sajátjai, itt a láma — auchenia — az óvilág tevéjét, a tapor — tapirus — elefántját, a szagár — dicotyles — disznaját pótolja, macskáit pedig az onka m. — felis onca — a puma m. — felis concolor — s más vérengző kisebb macskafajok helyettesítik. Délamerikának a szin hang s alak változatosságára nézve jellegmadarai azon életvidorságat, élénk festöiséget kölcsönzik, mely őt minden egyéb állattani tájak fölé emeli, őserdei a madárhangok mindenféleségétől viszhangzanak, az ara károgása, kajdácsák és pirolok csacsogása, rigók