Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1857
11 bizonyos társasulás tűnik elé, mely azon alapszik, hogy több állatfaj terjköre összevág, ha bár itt ott a sugarak egymástól eltérnek is ; ez által csoportok képződnek, melyek léte részint egymástól, részint a növényzet jellegétől függ. Azon csoportok, melyek egymást kölcsönösen föltételezik, valamely táj allatnépét alkatják. így például könnyen észrevehető, hogy az iram-gím, tengeri medve, falók- és kövi róka terjkörei bizonyos tekintetben egymásra vonatkoznak, és hogy ezen fajok bizonyos állatnépet kitünöleg jellemeznek, mely mivel az éjszaki sarkkörön innen terjed el, a hideg földöv állatnépének nevezhető. Hasonló módon szembeszökő, hogy a négykezüek egész rendje: a majmok és félmajmok a pálmák elterjedési körén belül tartózkodnak, és hogy a majmokkal a szárazföld egyik felén az óriás vastagbörüek: elefánt, orrszarvú s a t. a másikon a tapor, szagár — pekari — s a t. a melegövön társasulnak, melyekhez még Amerikában a foghíjasok, Ujhollandban pedig a sokféle erszényesek sorakoznak, melyek együtt véve a forróöv állatnépét alkathatják. Azonban az elterjedési vonalok meghatározásában soha sem lehet a voltaképi határokat tüzetesen, hanem csak megközelítőleg kijelelni, mivel a fajok elterjedési körei sok helyütt egymást kölcsönösen átmetszik, vagy valamely közbeékelt faj által megszakasztatnak. Csak ott, hol a szárazföldet nagy tengerek választják, vagy ezek közé nagyobb íöldszorosok nyomulnak, lehet, az állatnép rögtöni átalakulását észrevenni. Kisebb tengerek vagy földterületek észrevétlenül, s csak annyiban változtatják a tájak jellegét, a mennyiben állatnépök gyérül, míg végre elenyészik, s a letünedezett fajok újak által pótoltatnak. Ezen észrevételeket szem előtt tartva a szárazföld és a tengerek állatnépét külön osztályozzuk, az elsőhöz csatolván az édes vizek lakóit, mivel a rovarok több faja átalakulási viszonyához képest majd egyik, majd másik közegben honos. Szárazföldi állatnépek, A sarktáj az éjszaki sark körül Europa- Asia- és Amerikában terül el, melynek délhatárát lombos erdőség szegélzi. Az óvilágban az erdők az éjszaki szélesség 65 fokáig, az újban körülbelől a 60 nyúlnak föl. E táj roppant síkjait csaknem egész éven át hó- és jégtömeg borítja, s azért csekély és nyomorú növényzettel bír, innét ama lényeges jelleget ölti, hogy növényevő állatokat nem táplál; a húsevők közöl is csak halakkal táplálkozó fajok mutatkoznak a tengermartokon. Húsevő ragadozók e zordon vidéken: a jegesmedve — ursus maritimus — a fehér és kövi róka — • canis isatis et lagopus — melyek még a skandinávi félszigetet sem közelítik meg, hanem az Ej szakfokon föllül Spitzbergára szorítkoznak, az éjszaki falók — gulo borealis — Szibériában, Svéd- és Oroszhonban, a tengeri vidra — enhydris marina — Kamcsatkában, a közönséges medve — ursus arctos — és a farkas eb — canis lupus — Norvégiában a rideg hegytorkolatoknál nem ritka vendégek; magasabb hegytetőkön itt ott az éjszaki hiúz — felis lynx — is révedez, de a hajdan nagyobb elterjedési körben mozgó hóddal — castor fiber — együtt e dermesztő tájtól lassankint búcsút vesz. Őrlők—rosores — rendjét képviselik: a bobak morga— marmotta bobac — mely Szibériában 20 lábnyira s néha sziklába, a morga — arctomis marmotta — az európai