Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1856

9 tans keresztények között fenálló uniónak vizsgáitatását." Majd 1826 Szikszai Benjamin prédikátor megtámadásai ellen ön- és ügyvédeimül az „Uniónak másodszori vizsgáitatását." Egyetlen hazafiúi óhaja volt a magyar nemzetet egy vallásban, egy nyelvben egyesülve látni. „Hogy az unió barájának lenni jó" így ír Kazinczyhez „azt magad látszol érezni szólván a literatúrai háborúról, szakadásokról. Mi a literaturában nem jó, az religioban sem lehet jó, s a religioban még roszabb mint a literaturában, az nagyobb figyelmű tárgya lévén az emberiségnek, mint ez. " Egyébiránt nem az erőszak fegyvereivel akará ö létesíteni e kedvenc eszméjét, hanem mint mindenhol, ugy legíőleg a meggyőződés e dolgában, az ő müveit, szép lelke csöndes és mintegy önkénti átalakulást óhajtott. A mivel szive tele volt, a melyről földöntúli ihlet- és lelkesedéssel szokott volt papi tanoncai előtt értekezni — az egély, szinte nagy mértékben foglalkodtatta tevékenységét. 1828 és 1829 adá ki „Theologia christiana fundamentális" és „Theologia Dogmatica" eimü munkáit, s velők az egyházi irodalmat maradandó becsii müvei gyarapítá, s a hittudományra új fényt árasztott. A növelés terén szedett tapasztalatai- és nézetei nyomán sokszor hallatta e nagy fontosságú tárgyról is véleményét s avatottságát, növelési eszméit közölvén kedvenc levelezőjével Kazinczyval. Atalán nem helyeslé a magán, elkülönzött tanítást és növelést. „Ha nagyaink gyermekeiknek" mond 1826. kelt levelében „újraszületniük, nemzetesedniök kell, ezt csak a közönséges növelés által vihetni legbizonyosabban véghez. Az a különnevelt ifjú gróf, ismeri e egykorú polgártársait ? Megtanulta e őket becsülni? Észrevette e, hogy erkölcsi tekintetben mennyien vannak fölötte, kiket most kevélyen vet meg, fényes köréből letekintvén az alacsonyabb sziíletésüekre ? Nem fogja e ez egész életében szégyelleni azok közé elegyedni, kiktől mindig szorgalmatosan távoztatva különözött?" Nem lehet lesújtóbb egy mély érzelmű, s ügybarátait alegforróbban ölelő férfiúra, mintha épen ezek közül valakit kiszakít a halál a hazai tudományosság sokszor pótolhatlan kárára. Az elérzékenyülés ily hangján írvák 1830. kelt sorai Kazinczyhez, Virágnak a nagy magyar költőnek elhunytán : „óhajtom, hogy leveleid minél sűrűbbek legyenek, ezekben élem én legszebb örömeimet, melyekre annál nagyobb szükségem vagyon, mennél inkább érzem az egyedülségnek közelítését, — — hullának s hullni készülnek, kikkel megtudánk osztani rokonérzéseinket. — — Virágunkon illetődtem, s ki ne illetődnék egy oly kedves Veteránnak eltűntén? De ő megértt a halálnak; s ha már egyszer embert eléri a tehetetlenség kora, menjünk! mit ácsorgunk, unatkozunk itt? mit ácsorogtassuk rajtunk a kíváncsi szemeket? Menjünk, hitünk szerint, uj pályát, uj erővel kezdeni." Majd a kath. vallás híve és papja átihletve az egély és szent érzetek boldogító melegétől, a nagy héti ájtatosságról ömleng széphalmi barátjának : „Szivemnek felhevültében, s lelkemnek fölemelkedtében irom hozzád e levelet édes Kazinczym, azon napoknak egyikén, melyek nekünk legszentebbek, s a melyekben katholikusnak lenni az érzékeny szívnek kimondhatatlan gyönyör. Reggel hallám énekleni az : „Ecce quomodo moritur Justus" most délután Jeremiásnak a haza veszedelmén öntött keserveit , különösen buzgó imádságát: „Recordare Domine quid acciderit nobis!"