Esztergom vármegye (Magyarország vármegyéi és városai, 1908)

ESZTERGOM VÁRMEGYE NÉPE - Nyelvjárás

Esztergom vármegye Tnépe. 85 Erről azt mondják, hogy az egy nyalábra kitett szalma, meggyújtva; minél nagyobb lánggal ég, annál tüzesebb lesz a menyasszony. Ennek végeztével kiki haza ballag, ha ugyan van még annyi ereje. A lakodalomnak egyes részleteiben sok változata van, de az alapforma itt körülbelül ez. Esztergom vármegye népének nyelve a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Általában jellemzi az í-ző hajlam, de ezenkívül egyes vidékeken külömböző hatásokat mutat. Sok helyt erősen palóczos, mély a-val beszélnek s egyes községeknek sajátságos szokása, hogy hadarva, gyorsan, különös torokhangon ejtik a szókat, úgy hogy „idegennek", vagyis más vidéki magyarnak, ugyan össze kell szednie a figyelmét, ha pl. a tokodi menyecskék csevegését meg akarja érteni. Még aránylag a legtisztábban beszélnek az esztergomiak, kiknek nyelvjárását Kőrösy László dr. így ismerteti : Az esztergomi népnyelv a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Első természete az í-skedés. Az irodalmi é helyébe mindenüvé í-t mond : „De szíp kíped van, ídés rúzsám ; de ídes szád van lelkém, akárcsak a lípes míz ; szeretník a vőfínyéd lénni." ,,Ojan igény essen eriggyé, akár a fírísz." De az í-ket meg gyakran közép é-kké módosítja : „Vérrad má Jancsi, fogd a véllát, nos oszt ereggyé ki vinyégét vágni, mer istenugyse megszó a velág." Az o helyett szereti a nyíltabb a-t : „Randa alló szípen vág." De viszont az o-t elcseréli az a helyébe : „Jó szovaztó máma, gyere hozzám vocsorára." A ragok jét nem ismeri a népnyelv : „Siesse a hégyrű, hozzá a Jánoséktú új bort." De a szóközi /-eket sem igen használja : „Ójan óma, mint a szórna." Szereti a rövid magánhangzós kezdetű szókat jól megnyújtani : „Czúkorídés, gyűkör-fínyes angyalom." Az ly-et épen nem ismeri : „Ijjen, ojjan barna kis jány. Mítszó ehhő a kiráné. Bagó van a sindő hátán. Sokszor megduplázza a mássalhangzókat : „Fullánk járta. Pirossan süss kalácsot. Esső esik." Hangátvetései ép oly érdekesek : „Térbetyű lé. Szípen íg a viakszgyértva." Ikes igéket nem különböztet meg : „Nem dógozník, nem énník. Mit néző rám ojan szípen. Mit kereső ojan ldső idekint." Érdekesek : Ihatníkom van. Verekédhetníkém van. Innend-onnand. Ütté-ütve ; szeretté-szeretve ; tanítta-tanítva. Jellemzi e beszédmódot pl. a következő mondóka : „Vót écczér égy ember, szakálla vót kender, szómábú vót háta, viakszbú vót lába ; főmászott égy fára, eecsúszott a lába, betettík égy lepedőbe, úgy vittík a temetőbe." Tősgyökeres és az esztergomi népnyelvet jellemző magyar keresztvizet kaptak majdnem az összes esztergomi hegyek, útak, szigetek, kútak, völgyek, stb., mint : Szent-királyi-sziget, Nyárazsd, Csitri, Körtvélyes, Zsidód, Kolozs-út, Csont kút, Papere, János-völgv,Fiivellő, Öreglátó, Bottyán-pallag,Kis-látó, Jezsuita-rét, Juhszallagos, Hadsi, Hegymeg, Sashegy-allya, Borshegy, Öreg kúria, Góré, Galagonyás, Kőallya, Vaskapu, Basaharcz, stb. A köznyelvben elég sok a helyies színű szó, kifejezés, mondat-fordulat ; megérzik rajtuk a kuruczkor, a papsággal való érintkezés, diákos hatás. Lódingnak mondja ma is a pisztolytokot. Ekszczajnak a „készséget", pl. a révész a csónak-felszerelést : „ebbűl az ekszczajbú hijánzik valami," t. i. egy evező. Rövidebben ugyanez czajg ; a fiakkeros átveszi az elődje czajgját, a kocsit s felszerelését. Czajg az élesztő is : „hagytam kovászt, szalagy czajgért." Nevezetes helye az esztergomi embernek a pincze, oda járnak ki legszívesebben s ebben jól követi őket a vármegyebeli nép is ; egy tokodi ember mondta : „ebb a zesztendőbe még csak egy napot hibáztam el, de akkor is azér, mer előtte való nap nagyon fel tanáltunk önteni, hát az asszon nem eresztett." Odakint, ha nincs csapra üttel a hordó, előveszik a hébert, a lopót. A bort meg a lévókával, a Uhuval eresztik le a hordóba. Korcsolán gurítják a hordót, vándlit tesznek alá csapoláskor kármentőnek s ott áll a ráczkád, a miben a vörösbort erjesztették régen, stb. Ha azután megtöltik a butykost, viszik haza, mert épen poczetu van a háznál, keresztelő tudniillik, a gyereket Annuskának, Rózsikának hívják, nem Fanninak, Rozinak, mint régen, úgy írta be az anyakönyvvezető, a ki külömben tanító, s régen mesíe?--nek hívták, most pedig megkapja a „nemzetes tanár úr" czímet is. A nép ma már nem babonás. A régi babonákat már csak gúnyból említik, bár az öregeknél még ott motoszkál valami kis hit is még a szokásmondássá lett babonás kijelentések mögött. S itt-ott van is egynehány babona, a mely még szentül állja a közfelvilágosodás ostromát. Nyelvjárás.