Beke Margit: Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. 1948, (Esztergom, 1997)

Szentbeszédek

nem veszi vissza néhány iskoláját az Egyház? A válaszunk az, hogy a minisztérium részéről történt is ilyen biztatás írásban és szóban. Hívásra a megjelenés nem is maradt el. Azonban nem adtak egyetlen iskolát sem. Pedig adhattak volna! Mondhatták volna: „íme, meghagyjuk nektek a következő 15 iskolát." Ámde nem ezt tették, hanem feltételeket kívántak szabni, amelyeknek elfogadása elveink feladását jelentette volna. Az Egyház azonban elvi áron, elvek feladásával nem nyúl még a saját iskoláihoz sem. A katolikus nevelőtábor az Egyház által nem helyeselt nevelésnek sem tényezője, sem közeli, tehát felelős, akár tevékeny részese, akár tétlen szemlélője nem lehet.

De ha ígérnék nekünk, hogy az iskola nem lesz vallásellenes, hanem semleges marad, tehát továbbtanítás esetén szerzeteseink nem kerülnek lelkiismeretükkel ellenkezésbe, kérdezzük, hogy hol a garancia, hogy ez valóban úgy is lesz? Az Egyháznak vannak már tapasztalatai az ilyen ígéretek igazi értékéről. Egy félszázad előtt Franciaországban is megindult a harc az egyházi iskolák ellen és ugyanakkor ott is hangoztatták, hogy a vallást nem bántják, hanem az iskola szigorúan semleges lesz. Ámde Viviani miniszter 1906-ban már beismerte: „Az iskolai semlegesség nem volt egyéb, mint diplomatikus hazugság és a körülményektől sugallt kétszínűség. Azért hivatkoztunk rá, hogy elaltassuk az aggódókat és félénkeket, de most nincs erről szó; játsszunk nyílt kártyával. Nekünk sohasem volt más célunk, mint vallásellenes közvéleményt kialakítani, éspedig tevékeny, küzdő és harcias vallás- talanságot."3 Vajon négy évtized múltán szelídült-e az anyagelvűség, az istentelen- ség?

A fentiek künn és benn megadják a választ. Az új iskola nem a kinyilatkoztatásé, nem a mi Urunk Jézus Krisztusé, nem az általa alapított Egyházé, nem a katolikus családé, nem Szent István királyunké és semmiképp sem a temetőkben pihenő ősöké. A temetők körül mindig mély árkok húzódtak, de most tátongó örvényeket szakasztottak fel eleink világa és a mi világunk, az ő neveltetésük és gyermekeink nevelése közt. A múlt iskolájának a célja: jó keresztényt alakítani a gyermekből, aki imádja Istent, neki szolgál és engedelmeskedik és így akar üdvözülni. Ezzel vált jó felebaráttá, jó magyarrá is. Ma ehelyett egy bizonyos társadalmi és politikai szemléletmódot várnak az iskolától.4

A keresztény nevelés kiköltöztetésével, amelynek sokatmondó külső jele a Mári- a-szobor, a vallásos képek, szobrok, sőt nem egy helyen a feszület kiköltöztetése, csak a heti két hittanórába szorul és zsugorodik a vallásos szellem. Ott is, ahol eddig négy; ott is, ahol két hittanóra volt a múltban, de az egész oktatást átlengte a vallásos szellem. A jövőben, bár maradtak még nevelő egyéniségek az iskolában, a

28-50 órában a legjobb esetben a dermesztő, hideg közöny jégcsapjai lépnek a vallásos élet és szív melegsége helyébe. Amint mondottuk, még ez a magatartás is csak ideig-óráig tart; aztán még hátrányosabbra változik. Amit a két óra - egyik kézben védekező karddal, a másikban munkaeszközzel - épít, azzal előbb-utóbb szembekerül az új iskola beállított világa. Azzal legyünk tisztában, hogy az iskolát, a hitvallásost is, az államit is, a vallásos jellem kialakításának a munkájából kiiktatták. A természetet és természetfelettit, az embert és Istent, az időt és örökkévalóságot, mint teljes egészet szétbontják és csak a kisebbel törődve a végtelenül többet fi127