Beke Margit: Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. 1948, (Esztergom, 1997)
Szentbeszédek
32. Budapesten, a belvárosi és tabáni templom kilencszázéves jubileumán A bíboros a templomot szólaltatja meg, hogy visszaemlékezzék régmúlt korokra. <. Budapest, 1948. augusztus 15. Aj Ünneplő belvárosi Híveim! Tenerifa szigetén többezer éves élő fákat tartanak nyilván. De többet mond nekünk a ma 700 éves kölni Dóm, amely 186 méter magas, amely a földi és örökéletbe nyúlik bele. A ti templomotok, plébániátok pedig 900 éves, ugyanennyit látott meg az ősi tabáni templom is. Ha jelentősége nem nőtt volna ki egy szűk terület kereteiből, akkor is meg kellene állnunk ily nagy évfordulónál: Szenteld meg a jubileumi esztendőt! Ez a templom elbeszél, tanít és eligazít az örök élet felé. Mit láttál te, öreg szentegyház innét a pesti rév ablakából, mondd el nekünk, mint ahogy az öreg szülők, mint idők tanúi beszélnek emlékeikből késő unokáknak. 900 év alatt sokat láttam, átéreztem itt. Ha embertépő vihar nem zúdult volna itt át, akkor is 27-szer cserélték volna ki az anyaméhet és a temetők az én híveimet; de vihar bőven volt. Minden kor megtépett, mindegyik javított rajtam, van román, gót és barokk szabású külső stílus rajtam. Rajtam van a ti áldozatotok szépsége és az Úr, az én házigazdám megáld érte titeket. Ez a Pest volt rév, majd falu, mezőszél, volt világváros, volt lakója német, rác, volt magyar, volt idő, amikor plébánosom nem tudott magyarul sem. Tartoztam Váchoz, tartoztam Esztergomhoz. Gondozott világi pap, domonkos, boszniai és magyar franciskánus, jezsuita. Voltam ittlakónak temploma; aztán öt török mecsetet, evangélikus, rác templomot, izmaelita imaházat építettek mellém. Láttam olasz és magyar pogányt, tatár és török pogányt, kereszteletlen és keresztény pogányt, keresztelt janicsárt, kegyetlen labancot, pusztító kurucot; láttam a pestist, láttam fölégetett és éhínségben, vérfürdőben kihalt várost. Amerre villanyoson, autón, vagy gyalog mentek, temetőben jártok. Minden földi élet a temetőbe torkoll. El van határozva: „Egyszer mindenkinek meg kell halnia."1 Aztán én voltam ennek a nemzetnek élet lüktetése. Az ország temploma vagyok, a múltam leheli, hogy a vallás és erkölcs közügy. Látom, hallom a városi tanács esküjét, Te Deumát, látom itt a falak közt ismételten a királyválasztást, látom felvonulni a céhzászlók rengetegét, amely alól elmaradni szégyen és gyalázat volt. Hiteshely voltam, a közjegyzők bölcsője is itt ringott. Az iskoláké is. És mondd öreg templom, mi volt a legnagyobb élményed mégis a sokból? Egészen gyermekkoromat éltem, a köveim egészen frissen faragottak, néztem át a Kelen-hegyre úgy 1902 éve. Akkor taszították le a gyújtagó, gyilkos pogányok Gellért püspököt az ormáról és a hegy lábánál átszúrták. Én adtam nyugvóhelyet neki évekre. Jól láttam; a vezér nem magyar, hanem idegen volt, a magyarok felültek annak, akinek se teste, se lelke nem volt magyar. Aztán végignéztem a dunai 113
