Darvay Nagy Adrienne - Nagyfalusi Tibor: A 25 éves Esztergomi Várszínház (Esztergom, 2013)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

miami macsó tapsihapsi ugrik elő nekünk a szemerkélő esőben, mint Tomao Nicomaco, és emésztő tűzzel meséli, miért is vagyunk ma itt. A válasz egyszerű: megvásároltuk a jegyeket. ”

Parászka ekkor már csak rendez Szatmáron. A 400 kilométerrel távolabbi új csíki színház igazgatója lett, ahol egyébként szintén színre vitte Vajda Katalin darabját. Ennek a zömében fiatalokból álló társulatnak a tagja az a Márdírosz Ágnes is, áld 2001-ben, a főként amatőrök játszotta Szent Kinga kendője c. népi misztériumjáték címszerepét alakította az esztergomi fellépésen.

Tudniillik 1998/99-ben, ugyanabban a székelyföldi megyében, ahol már nyolc éve működik hivatásos színházként a Figura Stúdió, két új szín- társulat alakult: a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, illetve a Csíki Játékszín Csíkszeredában. Mind a két új erdélyi társulat - kisebb-na- gyobb megtorpanások után - mára a többi romániai magyar színházzal azonos helyet foglal el a színi-életben. Sőt, az udvarhelyiek kezdetben román színházi körökben is különleges figyelmet vívtak ki maguknak. A Tomcsa Sándor Színház főrendezője ugyanis abban az időben Szabó K. István volt, áld húszas évei legelején, frissen végzett rendezőként került a társulat élére, és megalapozta a fiatalokból álló, összetartó együttes műhelymunkáját. A művészeti vezető - a könnyű műfajnak ugyancsak teret engedve - elsősorban művész-színházi irányultságú repertoárt hozott létre.

Féléves késéssel avattak teátrumot Csíkszeredában is. Az önkormányzat kérte fel a szatmári Harag György Társulat vezetőjét, hogy legyen az új színház igazgatója. Szabadkezet és sokáig tetemes anyagi támogatást kapott, ami kezdetben nem kevés nehézséget okozott a szatmárnémeti együttesnek, melyet egy ideig együtt irányított a csíkival. Mára már teljességgel szétvált a két egymástól igen távol lévő intézmény, s az önálló Csíld Játékszín Parászka Miidós vezetésével folytatja tájoló és népszínházi elképzeléseinek valóra váltását.

1998 egyfajta korszakhatárt jelent a legtöbb határon túli együttes életében. A jelzett esztendőben, ahogy a rákövetkező években is több kivételes sikerű, mondhatni korszakos előadás születik, újabb egyéni stílusú műhelyek formálódnak, alkotók teljesednek ki. A legfontosabb azonban kétségkívül az, hogy a rendszerváltás óta majd egy évtizedig észlelhető tétovaság elmúlt: a kisebbségi létben élő magyar nemzetiségi társulatok többsége végre megszabadult a ldsebbségi érzéstől, és eldöntötte, hogy színházának a művészi célkitűzések teldntetében milyen egyéni jellege legyen. „Csak” anyanyelvet és identitást őrző, hagyományos magyar nemzeti-nemzetiségi intézményként határozza-e meg önmagát, vagy pedig - művészi tőkét kovácsolván abból, hogy az anyanyelv színpadi használata ma már nem cél, csupán eszköz - a színházi nyelvet továbbfejleszteni ldvánó, igazi alkotó műhelyként működjék.

196