Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
határokat. Nem a politika húzta határokat, azokkal nem érdemes foglalkozni, rég felettük állunk, hanem a belső gátakat, az előítéleteket, korlátolt elvárásokat, melyek elválasztják az embereket egymástól; ami megkülönböztet, sőt diszk- riminál, ami megrontja egymáshoz való viszonyunkat, maszkok mögé kényszeríti arcunkat, s persze, ami segíti mindazokat, akik a melléfogásokból élnek. Az Esztergomi Várszínház közönsége évről évre a közép-európai hungarikum sokszínűségével találkozhat. Múltjával, jelenével, és bizonyos szempontból a jövőjével is. Hiszen az Ember igazából minden korban és mindenütt egyforma. Legalább is a szívében. Ezért értjük meg akár több ezer év múltán is az emberiség ránk maradt kulturális örökségét, és aktuális problémáink, indulataink, érzelmeink kifejezésére használjuk fel: őszintébbek leszünk vele és általa. Az igazi művész pedig egyfelől tovább örökíti azokat az Isten teremtette azonosságokat, amelyek a születés pillanatában mindenkiben megtalálhatók, másrészt visszatükrözi az ember kreálta történelem múlandó, de örökké visszatérő időszerűségét. A mindenkori színművészet feladata és felelőssége a belsőleg kialakult és a külsőleg ránk erőszakolt gátak ledöntése a felszabadító érzelmek, a játék segítségével. Közvetlenül 1989 után nemzetiségi színházaink Romániában, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban és Jugoszláviában voltak. Ma Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában vannak. Pontosabban az Európai Unióban, Ukrajnában és Szerbiában. De továbbra is Erdélyben, a Bánságban, illetve a Partiumban, meg Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban. S továbbra is magyarok. Határon túliak - határtalanul... Büszkék lehetünk ekkora gazdagságra. Szent István király városában, Esztergomban is. Közép-Európában, „hol Kelet és Nyugat összeér, a Fény és a Sötét összefér.. GPILOQUS: THOMAS BCCKCT CSZTCRQOMBAN Kulturális szempontból az, hogy I. István király a magyar állam alapításakor a nyugati kereszténység felé orientálódott, míg a környezetében élő népek - Cirill és Metód térítésével, mindenekelőtt a szláv önállóság érdekében - a bizánci kereszténységet vették fel, különösen jelentőssé válik a polgárosodás idején, a modern értelemben vett nemzetté váláskor, illetve a XX. század világháborúit lezáró osztozkodás nyomán. Hiszen az osztrák-magyar monarchia széthullásával, majd a második világégést lezáró békekonferenciák diktátumainak következményeként, a Magyar- ország új politikai határain kívülre rekedt magyar nemzeti kisebbség főként a keleti egyház hagyományait folytató többségi nemzetek fennhatósága alá került. Épp ezért, paradox módon, egyházi tradíciók tekintetében az esztergomi Becket-ünnep- ségek korábban említett színházi előadására 1997-ben felkért beregszászi magyar színház tagjainak valójában több közük van a városuktól több ezer kilométerre, a kontinensen túl fekvő Canterbury katolikus lakosaihoz, mint a saját közvetlen ukrán szomszédjukhoz. Esztergom és Canterbury, azaz a két érseki székhely között kialakult kulturális összeköttetés több, mint 800 esztendős. (A testvérvárosi viszonyt rögzítő szerződésre viszont csak pár évvel ezelőtt került sor.) Szent István városát Angliával tudniillik már a XII. századtól kezdve szoros kapcsolat fűzi egybe, mivel Bánft Lukács esztergomi érsek Párizsban állítólag egyetemi társa és jó barátja volt Canterbury későbbi főpapjának. Sőt, Thomas Becket vértanúhalálát és szentté avatását követően elsőként Esztergomban neveztek el róla prépostságot, a mai napig is a 1 i ■ ■ i i v~\ i rí i rí ■- 3 2 o cn
