Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

vagy egyszerűen lefasisztázzák, „konzervatív vaskalaposozzák” mindazokat, akik akár egyetlen rossz szót szólnak az „igazi valóságot kíméletlen őszinteséggel feltáró” darabok ellen. A másik oldalon pedig ott vannak az irányzat nem kevésbé vehemens ellenzői, élükön egy, a vitatott „divatot” teoretikusi szinten is megkérdőjelező horvát kritikusnővel, aki hasonló hevességgel átkozná ki és el az egész jelenséget, minden művelőjével egyetemben.

Innen is látszik, hogy nálunk viszont a közönség körében nem az a fontos, hogy milyen műfajban kik játszanak, hanem hogy mennyire hitelesen, őszintén, érdekesen teszik. A hajdan Esztergomban nyaralóval rendelkező Babits Mihály sem véletlenül írta 1932-ben, az Életbéli színház című esszéjében: „A színjátszás teljesebb énünk visszahódítása. Nem miénk-e ősi jogon minden, ami emberi? Egy kicsit mindannyian királyok vagyunk, s egy kicsit mindannyian koldusok. Minden szerep, minden karakter megvan bennünk titkon, lelkünk valamely zugában. Jók vagyunk, és bűnösök, nemesek és alacsonyak, szorgalmasak és lusták, egyszerre. Ha szerepet játszunk, csak visszafoglalunk valamit abból az életrészből, amitől a sors megfosztott bennünket. [...] Világ felé fordított személyiségünk mindig csonka, s egyes számban írt nevünk hazugság.”

Határon túlról - határtalanul?

Áttekintettük, hogy az elmúlt több mint másfél évtizedben, elsősorban nyaranta milyen határon túli magyar hivatásos színházak vendégszerepeitek a magyar államiság első fővárosában, amely Szent István királynak köszönhetően szimbolikus és spirituális értelemben mindmáig rendkívül fontos szerepet játszik a magyarság történetében; s amely majdnem azonos távolságra fekszik - keleti irányban - Beregszásztól és Kolozsvártól, Nyugatra tekintve pedig Bécstől és

Pozsonytól. Miközben persze egyaránt távol van Kijevtől és Párizstól is, de a francia fővároshoz azért lényegesen közelebb, mégpedig éppen annyival, mint amekkora a távolság Esztergom és München között. Mindent összevetve, nagyjából tényleg ott található, „hol Kelet és Nyugat összeér”... vagyis Közép-Európában. Csupán egyet nem tisztáztunk még eddig: hogy igazából mit is jelent általában a „határon túli magyar színház” fogalma.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a kifejezés egyáltalán nem szerencsés, mivel nálunk sajnos nem csak azt sugallja, hogy a Magyar Köztársaság országhatárán kívül működő magyar nyelvű társulatról van szó, hanem a „határon túli magyar” meghatározás a rendszerváltás óta erősen átpolitizálódott, tehát diszkriminatív mellékzönge tapadt hozzá, még kulturális értelemben is. Az Európai Unióhoz való csatlakozás óta, pedig mint politikai terminus technicus mindennek tetejébe anakronisztikusnak is tűnhet, és további vitákra adhat okot. A mostanában használt „külhoni magyar” bár egy másfajta szemléletet tükröz, de ilyen szempontból szintúgy nem helyesebb. A legkifejezőbb esetünkben talán a magyar nemzetiségi színház lehetne, de egyelőre ezt a frazeológiát a köznyelv nem fogadja be. Jobb híján használjuk tehát „a határon túli magyar színház” kifejezést.Természete- sen magyarországi szemszögből beszélünk „határon túli” teátrumokról, hiszen például a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egy román állampolgár szemében „hazai”, azaz határon belüli kulturális intézménynek minősül, és a többségi nemzet igencsak büszke a saját magyar nyelvű romániai színházának külföldi, akár magyarországi sikereire.

Szerencsére már itthon is elmúlt az időszak, amikor csupán az áttelepültek és a népnemzeti ideológiával rendelkező anyaországiak ültek be egy-egy „határon túli magyar” előadásra, az itteni kritikusok zöme pedig vállrándítással intézte el