Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
Andronicusra hajaz. Az „új európai dráma” vonulatába tartozó fiatal ír szerző azonban mostanság David Mamemet és Quentin Tarantinót tartja a legnagyobb példaképeinek, miközben az a véleménye, hogy a dráma különben is minden korban a túlzásokkal, szélsőségekkel foglalkozott és foglalkozik. A rendező Lukáts Andor szerint viszont: „McDonaghnak annyira élő és virtuóz gondolatai vannak, hogy az embernek folyamatosan Beckett jut róla eszébe.” Sok tehát az irodalmi analógia is, de az az érzésem, hogy a kíméletlenségével együtt talán kissé túl könnyedre vett produkció láttán az egyszerű nézőknek leginkább mégis mindennapjaink történései járnak a fejükben. Ezt támasztja alá a Donny-t vendégként megformáló Csuja Imre (az Üvegtigris, a Magyar vándor és az Argó című filmek sztárja) is, aki szerint: „A Macskabaj nem úgy szól az erőszakról, hogy nyersen megmutatjuk a brutalitást, hanem inkább ezeknek a csökkent szellemi képességű figuráknak az agyalmányait és hülyeségét játsszuk el”. A nagyon hülye terrorista vezér Padraic szerepében Tóth Tibor tündökölt. Davey-t Hajdú László Szabolcs alakította, a Karamazov testvérek Szmergyakovja, aki az előző évben végzett a budapesti színművészeti egyetemen, éppen a Macskabajt rendező Lukáts Andor színészosztályában. Az egyetlen női főszerepet, Mairead-et az ugyancsak nemrég diplomázott, korábban a békéscsabai Fiatal Színházművészeti Szakközépiskolába járt Germán Zille személyesítette meg. James-t, a drogdílert Bernáth Tamás, a három szakadár jómadarat pedig két Kolozsváron végzett, erdélyi származású, de révkomáromi színész, azaz Tyukodi Szabolcs és Manases István, továbbá egy Pozsonyban tanult felvidéki, Olasz István játszotta. 2008-ban Révkomáromból ismét egy A gazdag szegényekhez hasonló zenésszínházi „hungarikum” XXI. századhoz méltó újraélesztését élvezhette az esztergomi közönség. A rendezője pedig megint egy kiváló színész, Lukáts Andor kaposvári kollégája, a budapesti Katona József Színház tagja, Bezerédi Zoltán. A magyar színháztörténet sajátságos műfaja a népszínmű. Még a nemzetté válás időszakában, hat évvel a Pesti Magyar Színház megnyitása után, 1843- ban hirdette meg először a Nemzeti azt a pályázatot „egy a népéletből merített, minden aljasságtól ment, jó irányú, látványos színműre, amely által a köznép is a színházba édesgettetvén, ízlése nemes- bítessék”. A romantikus népszemlélet jegyében az első „népszínmű” a felhívásban szereplő feltételek szerint díjnyertes Szigligeti Ede: A szökött katona lett, amelyet könnyedebb, vígjátékibb jelleggel később számos darab követett főként Szigeti József, Csepreghy Ferenc, Tóth Ede tollából, s ezeket az átlag közönség - főként a kötelező népdalos, táncos rek- vizitumok miatt - egyszerűen imádta. A XX. század elejére ugyan a műfaj kiüresedett, gyöngyös-bokrétás szórakoztatássá vált csupán, de bizony a nézők most is ragaszkodtak hozzá. Ezért aztán Beöthy László színigazgató felkért néhány magyar írót, hogy írjanak darabot a Nemzeti Színház számára. így jutottak el Gárdonyi Gézához, akinek két-három témába vágó novelláját ki is választották, ám az író nem akarta, hogy az ő művéből adaptált népszínműben - ha kell, ha nem - lépten-nyomon énekeljenek, ezért Beöthy dramaturgiai segédletével maga írta meg A bort, amelynek azonos című epikus alapját gyakorlatilag a harmadik felvonás tartalmazza. A darab közönség elé kerülése után vagy háromszázszor ment a Nemzetiben. A premieren még a Kisbírót játszó, a következő évtől viszont Magyarország első számú színházának rendezője, Hevesi Sándor pedig azt írta A bor 1901-es bemutatójáról, hogy magyar színpadi író ritkán keltett tisztább, művészibb gyönyörűséget, mint Gárdonyi Géza. cr 2 211