Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

a magyarság harmadik legjelentősebb szakrális emléke. I. László király szentté avatásakor a nagyváradi sírból kivették a csontereklyéket, s a király koponyáját előbb egy egyszerű ereklyetartóba, majd a díszes, művészettörténeti értékeit tekintve is remekmívű hermába helyezték, és a nagyváradi székesegyházban őrizték. Amikor azonban 1566. március 10-én a Tordai országgyűlés megfosztotta jogaitól a katolikus egyházat, és értékeit elkobozták az erdélyi kincstár javára, Szent László hermája Gyulafehérvárra került, és utóbb innen vitte magával Naprághy Demeter erdélyi püspök Győrbe, ahol mindmáig található.

Pedig két évvel később, 1568-ban a Tordai országgyűlés a világon először kikiáltja a vallásszabadságot, és természetesen a katolikus egyházat is visszahelyezik jogaiba. 1569-ben János Zsigmond és számos külföldi küldött jelenlétében Váradon tartják meg Meliusz József kálvinista püspök és az unitárus Dávid Ferenc hitvitáját. A reformáció propagandacéljainak köszönhetően a Nagyváradi Disputatio nyomán alkothatták meg 1573-ban a Nagyváradi komédia című magyar nyelvű protestáns iskoladrámát is az antitri- nitárius elvekről, mely átvezet Nagyvárad ugyancsak gazdag, akár nemzetközi szempontból is figyelemre méltó korai színháztörténetéhez.

Az iskoladrámákon kívül jelentős a latin nyelvű udvari opera fejlődése, ami a város elsősorban reneszánsz látásmóddal rendelkező püspökeinek, főként a művészet- és pompakedvelő Patachich Adámnak köszönhetett, aki nem csupán nagy építtető (ő rendelte meg a híres Hildebrandttól a váradi püspökség épületét), de udvarában európai hírű és rangú művészeti események zajlottak. A muzsikusok közül az itt tevékenykedő Michael Haydn, a zeneszerző Joseph Haydn öccse, és legfőképpen Karl Ditters von Dittersdorf emelkedik ki. A német nyelvű vándorszínészet szintén hatással volt Nagyvárad (illetve 1861-es

újraegyesítéséig: Olaszi, Újváros, Velence és Vándorszőllős) színjátszástörténetére.

Az első hivatásos magyar nyelvű színielőadást 1798. augusztus 26-án a kolozsvári úttörő színtársulat tartotta a „Fekete Sas” fogadó nagytermében, innen számítjuk a nagyváradi magyar polgári színjátszás kezdetét, melyet különben gyakran átsző Várad és Kolozsvár színházi életének összefonódása. A megvalósult színi szövetségeken kívül is több tervezet született a két város színjátszásának teljes összekapcsolására. (Például az első magyar színházrendezőnek, a váradi születésű Molnár Györgynek szintén volt ilyen írásba fektetett elképzelése.)

A lokálpatrióta nagyváradiak azonban mindenekelőtt saját színházat akartak a kultúraszervező orvos, Sándorffy József állandósítási törekvései óta, aki gróf Rhédey Lajos segítségével a XVIII-XIX. század fordulóján igazán figyelemreméltó együttest hozott itt létre, s megszerezte karnagynak Ruzitska Bélát, az első magyar opera (Béla futása) zeneszerzőjét is. Ráadásul öt évvel a kolozsvári Farkas utcai színház megnyitása után, 1826-ban Várad már saját színházépületet tervez. Az elképzelés a gáncsoskodó Lajcsák Ferenc püspök miatt meghiúsul ugyan, de ettől kezdve a kései megvalósulásig állandó téma és vita tárgya marad. 1857- ben részvénytársasági alapon a Szent László térre tervezik az új teátrumot, de a részvényjegyzők lelkesedése mindjárt alábbhagy, mihelyt részvényvásárlásra kerülne sor.

A második színház-alapítási láz közepén egyébként gróf Radákné kertjében egy vállalkozó egészen csendben felépítette azt a nyári színkört, amely bizonyos átalakítások után, de végeredményben negyvenhárom éven keresztül biztosította a nagyváradi színjátszás állandó nyári helyszínét. Az 1857 júniusában felavatott „átmeneti megoldás” az 1920-30-as években második reneszánszát élte, és csak 1954-ben bontották le.