Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
00 2: főiskolás Vidnyánszky Attila lett, aki az ungvári egyetem filológia karán végzett, egy évig magyartanárként dolgozott, majd néhány évfolyamot átugorva került be a kijevi szakfőiskolára, ahol tanárai a legtehetségesebb növendéküknek tartották, s eleve egy kísérleti jellegű teátrumot szántak neki. A kárpátaljai magyar kulturális törekvéseket képviselők egy másik csoportja viszont arra számított, hogy a friss diplomások az amatőr Beregszászi Népszínház műkedvelőivel együtt alapítanak professzionista társulatot Ukrajnában. De ebbe Vidnyánszky nem ment bele. A Kárpát-medence legfiatalabb és egyben leghosszabb nevű színházát tehát 1993- augusztus 20-án avatták fel. S noha egy évvel korábban még úgy tűnt, hogy lesz saját épületük is, ez anyagi okokból mégsem valósult meg. Pedig a Beregszász főterén lévő kultúrház (a volt zsinagóga) épületének a homlokzatán már ott díszlett az „Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház” felirat. Mindamellett a tizenhárom nagyon ifjú alapítónak fogalma sem lehetett arról, hogy egyáltalán lesz-e és ha igen, mikor lesz valódi székhelyük. Megkapták ugyan a régi Oroszlán-fogadó szintén főtéri épületét - mely arról nevezetes, hogy ott egyszer Petőfi Sándor megszállt -, ám abban csak az irodájukat helyezhették el. Egyébként alkalmi jelleggel városszerte vagy négy helyen próbáltak egyszerre, mivel a volt fogadó tetőzetét közben le kellett bontani, s így mindenféle csapadék akadálytalanul hatolt be az épület helyiségeibe. A korábban 15 millió forintért beszerzett hang- és fénytechnikának is csupán egyes, egyszerűbb elemeit hasznosíthatták. Pénzhiány miatt rendezőket, vendégeket sem hívhattak; díszletek, jelmezek terén pedig a magyarországi kollégák segítségét voltak kénytelenek igénybe venni. Kezdetben a XIX. század vándorszínészeinek életmódját követni kényszerülő, első ukrajnai magyar hivatásos színháznak még a kölcsön-autóbusza is olyan csotrogány volt, hogy például a Beregszász és Csap közötti, mindössze ötven kilométeres úton is átlagban legalább kétszer lerobbant. Közép-Európa talán legnyomorúságosabb körülmények között dolgozó színházának tehát jó ideig pusztán jól csengő neve maradt, ellenben saját állandó otthonnal még a remény szintjén sem számolhatott, ahogy nem volt a tagoknak lakásuk, hónapokig fizetésük, sőt saját próbatermük sem. S miközben fontosabbnál fontosabb fesztiválokra járva nemzetközi szakmai díjak tucatjait nyerték el, a színészek létszáma lassan ötre csökkent. 1996 elején a megszűnés rémének híre is felröppent. Ám a fanatikus hivatástudat és a játékkedv minden realitáson felülkerekedett, s miközben a beregszászi színház építése teljesen leállt, az ukrán állam egy vasat sem adott produkciókra, sőt, az 1996-os év felét a művészek fizetés nélküli kényszer- szabadságon töltötték, egy újabb lelkes fiatal csapat készülődött arra Kijevben és a budapesti részképzésen, hogy mihamarabb végzett színészként csatlakozhasson az alapítók immár maroknyira zsugorodott társulatához. 1997 decemberében, a Gyilkosság a székesegyházban című előadásban velük is megismerkedhettek az egyházi világtalálkozó résztvevői. Az Esztergomi Várszínház égisze alatt történő bemutatkozásra viszont csak 1998-ban kerülhetett sor, mikor is a beregszásziak az egyik legnagyobb nemzetközi fesztiválsikerüket, a Sólyompecsenyét játszották. Boccaccio Deka- meronjknak tíz történetét a rendező Vidnyánszky Attila adaptálta színpadra. A művészek nyilatkozatai szerint, ez a produkció azért is volt nagyon aktuális számukra, mert a pestis elől az életigenlő, pikáns mesék világába menekülő hősök helyzete bizony rokonságban állott a játszókéval, akik a nélkülözések, nyomorúságos mindennapok elől menekülnek a színpadi munkába, teljes kiábrándulás, kétségbeesés helyett a művészetbe. A
