Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - I. Árpád-kor
hogy duplázhatná meg a rábízott vagyont, éspedig embertársai javára. Egy ilyen magánvállalkozásnak minősíthető térítőút ellentmond azonban Wolfgang szerzetesi alázatosságának és lojalitásának a császárral szemben. De ellentmond a szerzetesekre egyaránt kötelező "stabilitas loci" elvének is. Hiszen felesküdött a Regula szigorú megtartására, és a gorzei reformmozgalom híveként életcéljául tűzte ki a fellazult kolostori fegyelem helyreállítását, ezért nem is gondolhatott arra, hogy a stabilitás elvét, a szerzetes helyhez kötöttségét megtagadja. És Gergely apátról sem tételezhetjük fel, hogy ismerve császári sógora terveit, dékánját egyszerűen saját felelősségére útnak engedi. Nagy Ottóban akkorra már kialakult a meggyőződés: a keleti pogány népek - szlávok és magyarok - leigázásához nincs elég ereje, kötődésük azonban létkérdése a birodalomnak. Megtérítésükre volt hát szükség, abban a reményben, hogy Krisztus édes igája hozzászelídíti őket a frank-német-római Európához. Ebben a koncepcióban kulcsszerepet szánt Ottó a magyaroknak: éknek az északi és déli szláv népek, és erős, önálló nyugati típusú ütközőállamnak a birodalom és Bizánc között. Wolfgang magyarországi útja e szerint aligha tekinthető buzgóságból fakadó magánvállalkozásnak. Ellenkezőleg: az "egyszerű" szerzetes feltehetőleg egy gondosan megtervezett diplomáciai akciónak volt szereplője, amit Wolfgang mint Isten megváltó terveiben való együttműködést foghatott fel. E mellett szól az einsiedelni apátság évkönyveinek 972-re vonatkozó bejegyzése: "Wolfgang szerzetes a magyarokhoz küldetett." (Wolfgangus monachus ad ungaros missus est.) Ez a szenvedő igealak az Újszövetségben gyakran előforduló passivum divinumra emlékeztet. A zsidók a második parancs értelmében a szenvedő állítmány segítségével kerülték ki Isten, a legmagasabb hatalom nevének említését. Az évkönyvi bejegyzés szentíráson nevelkedett szerzője szenvedő igealakot használva nyilvánvalóan azt akarta kifejezni, hogy Wolfgang nem saját elhatározásából ment Magyarországra, hanem egy magasabb hatalom által küldetett. Ez pedig a császár volt. Ez tűnik ki Odilo Ringholz történész, einsiedelni szerzetes 1894-ben megjelent tanulmányából is: "Küldetése nyilván Ulrik püspök javaslatára és a császár akaratából történt." V. Kovács Sándor megjegyzése is Wofgang megbízójára és küldetése jellegére utal: "Talán az ő (Wolfgang) diplomáciai szerepének is része lehetett abban, hogy egy évvel később elindultak Quedlinburgba a magyar követek." Ugyancsak a missziós út iránti kétségeit fejezi ki B. Braunmüller: "...miért a rövid és eredménytelen kísérlet után rendelte magához Piligrim (passaui püspök Wolfgangot) ellenőrzésre, és nem az apostoli prédikáció (a missziós út) előtt?" Othloh állítása szerint Wolfgang magyarországi működése eredménytelen volt, s azért tért vissza önkéntesen, mert "a régi hiedelmek bo/ótjának kiirtásában, a durva szívek terméketlen talajának az evangélium kapájával való feltörésében, s a hit magvainak elhintésében hiába fáradozva belátta vállalkozása eredménytelenségét." Arnold ezzel szemben azt írja: Passauban is azon töprengett "miért is akadályozták őt abban, hogy a pannonok népét Istenhez vezesse?" Othloh beszámolójában "Piligrim- nek nagyon fájt, hogy eredménytelenül vesztegetett el ilyen kiváló misszionárius erőt és fáradságot a terméketlen talaj megmunkálásában." Életrajzírói a passaui püspök felháborodását is emlegetik, mert Wolfgang engedélye nélkül misszionált Magyarországon, amihez azon idők felfogása szerint valóban nem volt joga; ezért Piligrim még azt is meg akarta vizsgálni, vajon nem valami kóborló szerzetessel van-e dolga? Legnagyobb meglepetésünkre Piligrim véleménye rövid időn belül - szinte máról-holnapra - gyökeresen megváltozik, azaz Wolfgang olyannyira megnyeri tetszését, hogy az éppen meghalt Mihály regensburgi püspök utódjául javasolja a császárnak, pedig környezetének tagjai hevesen ellenzik akcióját, "... érdemes férfiak tekintélyes nemzetségekből drága ajándékokkal pályáznak a császárnál erre a méltóságra" - érvelnek Wolfgang ellen. Arnold megfogalmazásában a püspök ezt válaszolta udvartartása papjainak: "Ó, szerencsés egyház, mely Isten akaratából egy ilyen pappal ajándékoztatott meg! ...Én érdemesnek tartom őt, és azért küldöncöt menesztek a regensburgi őrgrófhoz, akinek tanácsa a császárnál meghallgattatásra talál... Az kerüljön az egyház magas méltóságába, aki alázatosnak, szerénynek, tanultnak és hivatali dolgokban jártasnak találtatik, függetlenül rangjától és származásától." S lám a császár rögtön egyetért a passaui püspök javaslatával, megbízásából fia, a társcsászár haladéktalanul elindítja a választás és felszentelés bonyolult folyamatát. Az egyházi előírásoknak megfelelően: Regensburg népe és a klérus a császár küldötteinek jelenlétében egyhangúlag Ottó jelöltjére adják szavazatukat. 84
