Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
gott látott, az isteni kinyilatkoztatást törvényeivel együtt elutasította, és magát az embert tette meg végső törvényhozónak. A liberalizmus tanai az 1830-as évektől kezdve katolikus körökbe is beszivárogtak. Főleg azok között az értelmiségiek között váltak népszerűvé, akik a "Szentszövetség" politikai ellenfelei voltak. Ők megpróbálták az egyházat a forradalom vívmányaival és a liberalizmussal összeegyeztetni. Követelték tehát a személyi szabadságot, a nemzetek és a nemzeti kisebbségek szabad önrendelkezési jogát, a vallás- és sajtószabadságot, a politikai jogok szabad érvényesítését. Ezek érdekében hajlandók voltak az egyház kiváltságairól is lemondani, sőt beleegyeztek az állam és egyház teljes szétválasztásába is. Azt is remélték, hogy ily módon az egyháztól elidegenedett művelt közönség, elsősorban az ifjúság - a forradalom után Franciaországnak legfeljebb 1/3 része maradt meg vallásosnak! - az egyházba újra visszatalál. A bajt tetézte, hogy XVI. Gergely és IX. Pius pápák evvel kapcsolatban egy teljesen elhibázott egyházpolitikát folytattak. Nem tettek különbséget a liberalizmus fény- és árnyoldala között, hanem azt úgy ahogy volt, teljes egészében elítélték. Ezt az egyoldalú képet csak 1888-ban XIII. Leó pápa vette revízió alá ("Libertas praestantissimum"), de akkor már az egyház elkésett, és az elmúlt fél évszázad alatt mindenütt, ahol a Szentszék álláspontja érvényesült, mérhetetlen károkat szenvedett. Hogy a francia katolicizmus lassan mégis talpra állt, az elsősorban alsópapságának és szellemi elitjének volt a műve. Olyan írók, mint Louis de Bonald, Joseph de Maistre ("Du Pape") és Francois Chateaubriand ("Le Genie du Christianisme") felrázzák az egész ország művelt közönségét, és megvetették alapját a laikusok rendszeres tevékenységének, az általuk létrehozott szervezeteknek. A francia liberális katolicizmus, mint ahogy egyáltalán a katolikus megújhodásnak egyik vezéralakja Félicité Róbert de Lamennais (1782-1854) lett, aki 1804-ben visszatérve az egyházba és 1815-ben pappá szentelve rendkívüli képességeit ennek a célnak a szolgálatába állította. Kezdetben abszolút rómahű és konzervatív volt, de később felismerte, hogy a jövő útja csakis a katolikusok és demokraták szövetsége lehet. Politikai nézetei alapján így tehát egyre inkább radikális, liberális irányba tolódott, aminek következtében művei nemcsak indexre kerültek, hanem őmaga is szakított az egyházzal. Ennek ellenére jelentősége nem csak Franciaországra, hanem egész Európára nézve rendkívüli volt; eszmevilága mindenütt elterjedt, és valóságos iskolát teremtett, amely évtizedeken keresztül az egyházi életet messzemenően befolyásolta, még Magyarországon is. Az 1830-as évektől kezdve Franciaországban egy fiatal, viszonylag dinamikus püspöki kar és alsópapság alakult ki, főként azonban a szerzetesrendek felvirágzása volt szembeszökő. Nemcsak a meglévő vagy visszaállított szerzetesrendek, mint a jezsuiták, domonkosok vagy bencések vállaltak alapos részt a megújhodott egyházi vagy missziós életben, hanem főként időszerű új alapítások, amelyek elsősorban a neveléssel, betegápolással, szociális feladatokkal vagy a missziókkal foglalkoztak, így az asszumpcionisták, maristák, a Picpus-Társaság, a Notre-Dame-Nővérek, a Sacré-Coeur-Nővérek stb. Egy bizonyos polarizáció azonban már az 1840-es években kezdetét vette. Lamennais ellenfelei körében, de mindenképpen bizonyos elveinek átvételével a francia katolicizmuson belül előbb egy ún. mérsékelt liberális irány keletkezett, majd az 1850-es évektől kezdve előbb kisebb, de befolyásos körökben, később pedig az alsópapság nagyobb részénél az ultramontán, azaz extrem rómahű szellem hódított. A kettő küzdelme természetesen nemcsak az egyházon belüli vitákra, hanem parlamenti harcokra is adott alkalmat, főként mivel a mérsékelt liberalizmus két főképviselője, Charles Montalambert író és Félix Dupanloup orléansi püspök mind politikailag, mind irodalmilag igen jelentős, egész Európában megcsodált tevékenységet folytatott. Ennek a középszerű, néhány téren, mint pl. a missziókat vagy a szerzetesrendeket illetően kiváló, egyházi fejlődésnek III. Napóleon uralkodása idején (1852-1870), az 1870-es Kommün, illetve a III. Köztársaság 1875-ös törvényei vetettek véget. A radikális szélsőbaloldali kormányzat az egyházat jóformán minden téren korlátozásnak vetette alá, elsősorban azonban a szerzetesrendeket és az egyházi iskolákat. A kormány célja a konkordátum revíziója, illetve felbontása volt. A kibontakozott politikai harc a francia katolicizmust több táborra osztotta, és Leó pápa politikája, a "ralliement", amellyel a híveket és a papokat egységre, a köztársasági forma elismerésére akarta bírni, kudarccal végződött. A republikánus támadások csak fokozódtak, és a pápának még az 50
