Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
éltek. így a 4,5 milliónyi írországi katolikus Nagy-Britanniában, a 4 milliónyi katolikus Porosz- országban - a korábban hozzácsatolt Sziléziával és Rajna-vidékkel együtt - vagy a félmilliónyi többnyire bizánci rítusú katolikus az Oszmán Birodalomban. Az Apostoli Szentszéket a Bécsi Kongresszuson meghúzott európai határok nem elégíthették ki, hiszen ezáltal többmillió hívő került a felvilágosult és vallásilag kifejezetten intoleráns protestáns vagy orthodox államok fennhatósága alá. Az Oszmán Birodalom sem mutatott semmiféle hajlandóságot keresztény alattvalóinak a vallás terén bármiféle engedményt is tenni. A PÁPASÁG ÉS ITÁLIA A pápaság, jelesen VII. Pius pápa (1800-1823) küzdelme Napóleonnal győzelemmel ért véget. De ez a győzelem egy pirruszi győzelem volt. Ámikor a pápa 1814. május 20-án a nép örömujjongása közepette visszatért Rómába, ott egy teljesen kifosztott várost és államot, kaotikus állapotokat talált. Anglia kivételével maguk a győztes koalíciós európai államok sem óhajtották az Egyházi Államot régi formájában visszaállítani. Hogy ez mégis megtörtént, az Ercole Consalvi államtitkárnak volt köszönhető. A Bécsi Kongresszuson ugyanis meggyőzte a nagyhatalmakat arról, hogy az Egyházi Állam visszaállítása és a Szentszék semlegessége nemzetközi érdek. Az egyházi állam újraszervezése Bartolomeo Páccá bíboros, alállamtitkár kezébe került. Munkáját avval kezdte, hogy valamennyi, a francia megszállás alatt hozott törvényt - még a gázvilágításra és a himlőoltásra vonatkozókat is - hatályon kívül helyezte, és az elkobzott egyházi vagyont visszaadta. 1815. július 6-án külön pápai motu proprio modernizálta az egész államigazgatást, az adórendszert és a bíróságokat. A régi rendszer hívei ellen azonban valóságos hajtóvadászatot rendeztek, az inkvizíció újra működni kezdett, és az állami hivatalokat ismét papok árasztották el. Mindez természetesen különféle ellenzéki politikai mozgalmakat, pl. a "carbonarik" mozgalmát váltotta ki. Szerencsére a pápa haláláig, 1823-ig, a Szentszék külpolitikáját Consalvi irányította. Egyház- politikai koncepcióját egy rendkívül ügyes konkordátum-politikával valósította meg. Belátta, hogy Európában sehol sem lehet a forradalom előtti állapotokhoz visszatérni. Belátta azt is, hogy az egyháznak politikailag szigorúan semleges álláspontot kell elfoglalnia, hogy az egyház belső szabadságát az egyes államokban biztosítsa, hajlandó volt különféle korábbi privilégiumokról, sőt jelentős egyházi javakról lemondani. Consalvi nevéhez 12 konkordátum fűződik. Ezek Oroszországtól Franciaországig jóformán Európa minden jelentős államára kiterjedtek. Consalvi politikája természetesen nem talált mindenütt megértésre. Konzervatív egyházi körök, még a bíborosi testületen belül is, eminens egyházi érdekek feláldozását vetették szemére. Nem csoda, hogy VII. Pius halála után kegyvesztett lett, sőt XII. Leó (1823-1829) és XVI. Gergely pápa (1830-1846) uralkodása alatt az egyház maga is egy a korba már semmiképpen sem illő abszolutisztikus, klerikális, sőt reakciós belpolitikát folytatott, az egyházi állam pedig állandó anyagi válsággal és ennek következtében minden téren észlelhető elmaradottsággal küszködött. XVI. Gergely pápaságának azonban voltak pozitív vonásai is. A nagyhatalmak elismerték a Szentszék erkölcsi tekintélyét, hiszen 16 állam tartotta követeit Rómában, közöttük 8 protestáns ország. A Szentszék kiépítette, ahol csak lehetett, diplomáciai képviseletét, a missziókat fellendítette, Rómát pedig az egyházi tudományok és művészetek fellegvárává tette. Utódának, IX. Piusnak (1846-1878) a hivatalbalépése nagy reményekre jogosított. A liberális hímek örvendő pápa politikai amnesztiával kezdte meg működését, és majdhogynem az olasz egyesülési mozgalom, "risorgimento" (Italia Unita) élére állt. 1848 márciusában pedig új, demok-: ratikus kormányt és egy kétkamarás parlamentet hozott létre. De már április 29-én politikai irányát teljesen megváltoztatta: az egyesülés élén járó piemonti kormánynak kosarat adott, és a liberális elveket elítélte. A kitört forradalom a pápát menekülésre kényszerítette. A nápolyi királysághoz tartozó Gaetából csak 1850. április 12-én térhetett vissza Rómába, miután a szövetséges hatalmak - Franciaország, Ausztria és Nápoly - az Egyházi Államban kikiáltott köztársaságot megdöntötték, és a pápa hatalmát politikailag és katonalilag újra biztosították. A pápa ezután megkezdte hatalom- ravágyó, kapzsi és nem éppen erkölcsös életű államtitkára, Giacomo Antonelli (1852-1876) segítségével a pápai állam teljesen korszerűtlen, sőt reakciós újjászervezését. 48
