Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - IX. Egyház és társadalom
szentegyházzal való kapcsolat valami tiltott viszony volna, még a jobbak is csak a templom félhomályában vallják magukat hívőknek. Érdekes az a következtetés is, hogy a világiak szerepének erősítése nélkül az egyház aligha tud helyzetén javítani. 1913-ban pedig már az új prímás, Csemoch János mutatott rá kritikusan a nagygyűlések, illetve általában a keresztény mozgalmak nagy gyengedésére: "a tervszerűen vezetett erőteljes keresztény munkásmozgalom hiányára".8 Csernoch ekkor fő tevékenységi iránynak már a szociálpolitikát jelölte meg, a bekövetkező események azonban e - valljuk be, kései - törekvés megvalósítására nem adtak már időt. A földkérdés, a parasztság helyzete sajnos csak ritkán került elő a nagygyűléseken, de az igazsághoz hozzátartozik annak megítélése, hogy jó javaslatok születtek e tárgyban is. így például az egyházi nagybirtoknak keresztény kisgazdák részére való bérbeadásáról, vagy Révész István kecskeméti plébánosnak 1913-as beszéde, aki az alföldi parszt- ság helyzetét elemezve kimondta: "veszélyt, tüzet kongatok én most, hát nem cifrázom, hanem ébresztek és kitűzöm a vésztjelző vörös zászlót, hadd lássa meg mindenki..., hogy honnét fenyegeti a legnagyobb veszély ezt az édes magyar hazát."9 Az első világháború után egészen más helyzetben folytatódott a katolikus nagygyűlések sorozata. A korábbi időszaktól eltérően itt már nem egy liberális politikai kurzussal vitatkozva, hanem az ún. keresztény-nemzeti kormányzattal mintegy karöltve, annak támogatásával kerültek megrendezésre a programok. Az 1920 és 1943 között mindössze öt évben nem rendeztek nagygyűlést, de ezek közül is kétszer csak azért nem, mert a Szent Imre év és az Eucharisztikus Kongresszus rendezvényei helyettesítették a nagygyűlés eseményét. E korszak rendezvényein az egyházi vezetőkön túl, szinte minden esetben szerepeltek a kormány vezető személyiségei, Klebelsberg, Hóman és mások. A nagygyűlések menetéhez hozzátartozott a pápai nuncius beszéde csakúgy, mint - főleg a harmincas évektől - külföldi főpapok felszólalása. Az országos gyűlés fő témái vagy valamilyen jelentős évfordulóhoz kötődtek, vagy valóban egy-egy fontos és égető társadalmi kérdés megvitatását tűzték ki célul. Szóbakerült a munkáskérdés (1922); a keresztény szolidaritás fontossága (1925), a katolikus ifjúság helyzete, s a diáknyomor (1927), a házasság és a család kérdései (1934), vagy a magyar falu válságos helyzete (1936). A nagygyűlések az utolsó, háborús éveket leszámítva legtöbbször látványos és neobarokk pompájukkal kápráztató, akár több mint 100 ezer embert felvonultató körmenetekkel zárultak, és a magyar katolikus egyház erejét és befolyását igyekeztek megmutatni. Történtek igen fontos kezdeményezések is, mint pl. 1933-ban, a 24. nagygyűlésen, ahol az Actio Catholica működésének megkezdésére került sor.10 Az általában 3—4 napos rendezvényen a főelőadások mellett a legkülönbözőbb szervezetek saját gyűléseire is sor került. Ilyen volt a külön-külön rendezett férfiak, nők, egyetemi hallgatók, leányifjúsági és más díszgyűlések, a harmincas évektől pedig a rendezővé vált Actio Catholica nagytanácsának és többek között a KALOT-nak és a KALASZ-nak országos gyűlései. A nagygyűlések célját legegyszerűbben talán Czapik Gyula egri érsek 1943-as szavaival lehetne jellemezni: "a magyar katolicizmus öntudatára ébredjen ereje nagy lehetőségének."11 Czapiknak ez a megállapítása azonban inkább vágy, mint valóság volt. A két háború közötti nagygyűlések minden pompa és látványosság ellenére elvesztették eredeti értelmüket. A vitathatatlanul nagy befolyás az egyházi vezetők jó részét kényelmessé tette, s a gyűlések a 20-as évek végétől egyre kevésbé tudtak szellemi megújulást hozni az egyházba, egyre kevésbé töltöttek be valódi mozgósító erőt. 1909 után a szervezők már egyszer sem kísérelték meg, hogy kimozduljanak a fővárosból. Erre a hibára, amelyre már Adriányi Gábor is rámutatott, az sem lehet mentség, hogy regionális gyűlések ebben az időben is megrendezésre kerültek. Ráadásul a külföldi példák is mást mutattak, de e példákat sem vették figyelembe. A fővárosba induló különvonatok sem azokat hozták, akiknek érdekében az egyháznak határozottabban kellett volna fellépnie. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy igen sok gyűlésen hangzottak el ezekben az években is sorsdöntőén fontos megállapítások, s történtek hasznos kezdeményezések, mégis összességében a rendezvények arisztokratikus és sokszor protokolláris elemei domináltak. A második világháború után, 1947. október 4—7. között rendezték meg az Országos Nemzeti Mária Kongresszust, amely bevallottan a korábbi nagygyűlések folytatása volt az egészen új, megváltozott történelmi helyzetben. A Mária-év kezdetének számító rendezvény impozáns megmozdulásokkal kezdődött. Ezek közül említésre érdemes a megnyitó, az ifjúság hitvallása a Bazi511
