Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - VI. Szimbolika, haraldika, művészettörténet
1 megbízást, mert az leghamarabb is csak hónapok múlva lehetett készen, mivel abban az időben a mesterek készletre (raktárra) még nem dolgoztak. Az óra pedig - legalábbis átmenetileg - elkerülhette azt a végzetes sorsot, hogy egy órás tulajdonába kerülve más toronyórák készítéséhez szolgáljon nyersanyagul. Az órák létesítésének költségviselőit tekintve a katolikusok és protestánsok között lényeges különbségek mutatkoznak. A katolikus templomok toronyóráinak csaknem a felét a község vagy a város csináltatta saját költségén; kb. 1/4-e az egyház saját anyagi erőforrásaiból létesült (ideértve a hívek között e célra tartott gyűjtést is); további 1/10 pedig a földesúr vagy kegyúr (feltéve, ha ez utóbbi nem azonos a várossal!) jóvoltából készült. A többi egyéb módon, pl. lelkes lokálpatrióták adományaként. A protestánsoknál más a helyzet. Óráiknak csaknem 2/3-a a helyi egyház saját pénzügyi forrásaiból létesült. Esetenként a más felekezethez tartozók támogatását és adományait is sikerült megnyerniük, hiszen a közhasznú óra felállítása mindnyájuknak egyaránt érdeke volt. Város vagy község által finanszírozott óra protestáns templomok számára csak kevés készült, s leginkább a protestáns többségű helységekre jellemző (pl. Debrecen, Kunmadaras, Dés), ahol a város és az egyház vezetésének összefonódása is megfigyelhető. Arányuk egyébként nem éri el a 25%-ot! Mire ugyanis a toronnyal ellátott református vagy evangélikus templom felépülhetett, addigra a katolikus templom tornyában már rendszerint fent van az óra, s a helyhatóságnak - főleg a nem nagy településeken - nem állott érdekében közerőből újabb óra létesítése. A XVIII. századi magyar templomtoronyórák 59%-a a század utolsó harmadában létesült. Számbeli gyarapodásuk a 60-as években lendült fel látványosan, és ettől fogva mintegy 50 éven át létesítésük igazi virágkorát élte, ami az 1790-es években s a XIX. század első évtizedében érte el csúcspontját. Az 1700-as évek 2. felében az országszerte újjá vagy újonnan épülő templomok bőséges piaci lehetőségeket kínáltak a toronyóra készítésére vállalkozó iparosoknak. Mindenekelőtt katolikus megrendelőkre számíthattak, mert a két protestáns felekezet - az őket sújtó diszkriminációs intézkedések következtében - jórészt csak imaházakat vagy torony nélküli szentegyházakat emelhetett, amelyekre csak ritkán lehetett toronyórát szerelni. De még ezek száma is messze elmaradt a katolikus építkezések mögött. Az óra - általában ünnepélyes mozzanatnak számító - toronyba való felszerelése után biztosítani kellett annak zavartalan működését. Az óra kezeléséről az egyház vagy a község, illetve a város gondoskodott, mint tulajdonos vagy mint kegyúr. E ténykedéshez a szokásjog vagy külön megegyezés is alapul szolgálhatott. Különösen a XVIII. század első felében - amikor még kevés volt az órához értő mester - de vidéken még a XIX. században is a toronyóra felhúzását, beállítását és kenését igen sok helyen a sekrestyésre, a harangozóra stb. testálták. A városok szakképzett órások alkalmazására törekedtek, s különféle kedvezményekkel igyekeztek őket letelepedésre bírni. Az 1800-as években ilyen intézkedésekre már nincs szükség, mert - legalábbis a városokban - órásokban nincsen hiány, sőt a mesterek egymással szinte versengtek az órakezelés jogáért. Míg a XVIII. század végéig fizetségüket többnyire természetben kapták, addig az 1800-as évek első felében ez már főleg csak a falvakban fordul elő, és a század második felére a pénzben való fizetés vált általánossá. Az egyházakra rossz fényt vetett, ha templomuk tornyának órája megbízhatatlanul járt, ezért érdekeltek voltak gondos kezeltetésükben. Ezzel magyarázható, hogy a plébánosok legkésőbb a XVIII-XIX. század fordulójától a helyhatóság alkalmazásában álló órakezelők fölött is ellenőrzési jogkörrel bírtak. A magisztrátusnál panasszal élhettek, súlyos kifogások esetén az órakezelőnek járó esedékes munkabér kifizetését is megvétózhatták. A szabad toronyóra létesítések lehetőségét a Türelmi Rendelet (1781), a toronyépítési tilalom feloldása (1786) és a templomépítési szabadság deklarálása (1790/91) fokozatosan nyitotta meg a protestánsok előtt. Amint helyi körülményeik engedték: éltek is vele. 1809-ben a Tiszántúli Református Egyházkerületben levő templomok legalább 4,8%-a volt toronyórával felszerelve, nem számítva bele a debreceni és a heves-nagykunsági egyházmegyéket, ahol feltűnően magas a toronyórák átlagos előfordulási aránya, feltehetően a forráshiányok miatti nem teljes körű adatfelmérés torzító hatása következtében. A meglévő állomány egyébként is egyenetlenül oszlott meg: legtöbb volt a Debreceni és a Bihari egyházmegyékben, a Beregiben 82 anyaegyház közül csak egy rendelkezett órával, a Szabolcsiban egy sem. Az órák 63%-a azonban bizonyíthatóan a Türelmi Rendelet után készült! 378
