Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

tiltakozás az efféle véleményekkel szemben: ha úgy érzik, hogy szellemileg is tudtunk újítani, az nagyon jó, habár ezt semmiféleképpen nem úgy kell elképzelni, hogy decemberben még a régiek voltunk, januárban viszont már hoztuk az új szellemet. Nagyon sok töprengés, kísérletezés, próbálkozás valamiképpeni folyamatos eredményének gondolom én ezt az „élvezhetőséget”, de azt is tudom, hogy nem szabad eltúlozni a tartalmi-szellemi megújulás mértékét. Legföljebb arról lehet szó, hogy az Új Forrás nem apadt ki, nem száradt ki, továbbra is olvasható, élvezhető folyóirat. És úgy látszik, hogy ehhez a megállapításhoz kellett az új külső. Az is tény persze, hogy a „csomagolás” minősége általában is befolyásolja az „áru” értékét: más a dolgok (a gondolatok) környezete, másképp fonódik, fűződik, szerveződik egésszé az egyes számok tartalma, mint korábban. Meg hát eléggé „modem”, bátran szellemes is ez a borító (Sellyéi Tamás Ottó munkája), és ez el is várható a viszonylag jó helyezést óhajtó lapoktól a kulturális folyóiratok nagy versengésében.

Természetesen a Nemzeti Kulturális Alap folyóirat szakkollégiumának a tagjait elsősorban a korábbi teljesítmények, az ismertség, a hitelesség, a színvonal szempontjai motiválják, ám az ő körükben sem igen lehet figyelmen kívül hagyni a megújulásra képes lapok, szerkesztőségek érdemi honorálásának efféle, látszólag formai okait, illetőleg inspiráló motívumait. Mindezt az okfejtést a miatt eresztem egy kicsit bővebb lére, mivel az 1998. évi, a nevezett intézménynél történt új, nemcsak virtuális besorolásunk, a hasonló típusú folyóiratok sorrendjében elfoglalt új helyünk „felsőbb osztályba” lépést jelent. A korábbi - viszonylag szerény - állami-központi támogatásunk (az NKA-támogatás) ugyanis ebben az évben jelentősen megnőtt, s ha - még - nem is az első „kosárba” (azaz a néhány elit lap közé), de a másodikba már bekerült az Új Forrás. Tehát előrébb („följebb”) rukkolt a folyóiratunk ebben a már-már ténylegesen is mérhető, mindenesetre regisztrálható különös - ja, kérem: ,,piacgazdaság”(?) - versenyben. Nagy öröm mindnyájunknak ez a kétségkívüli szakmai elismerés, egyszersmind megerősíthet bennünket abban a hitünkben, hogy legalábbis nem rossz úton ballagunk, amidőn a mindennapos szerkesztőségi munkáinkat valami szorongó nyugtalansággal újra és újra revízió alá vesszük. Egészen bizonyos, hogy a megelégedettség, a tényleges vagy látszólagos sikerekből való hosszabb távú megélés, túlélés taktikája a legveszélyesebb magatartás volna, elkényelmesítene, ellustítana, gőgössé, nagyképűvé tehetne. Sokkal cél301