Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

Atavisztikus levelek című sorozatát és Tóth László dokumentumösszeállítását közöljük a szlovákiai magyarok kitelepítéséről. A következő évben - minden második lapszámban - Pörös Géza új sorozatát hozzuk az új arcú, fiatal filmrendező generációról. Folytatásban adjuk közre Bodri Ferenc tanulmányát Salvador de Madariaga magyar kapcsolatairól. 1994-ben minden számunkban szerepel Fűzi László is: történeti esszéjét közöljük a harmincas évekről. Tüskés Tibor a Jelenkor indulásáról írt memoárját úgyszintén tíz számon keresztül adjuk közre. A kétféle sorozattípus közötti átmenetet jelenti Csiki László folytatásos naplója (minden második számban) az 1992-es évfolyamban. Még három mellékletre is futja a kilencvenes évek elejének nagy lendületéből: Esterházy Jánosról (1990/4. sz.), valamint Vallás és egyház a szlovákiai magyarság életében címmel (ez Molnár Imre tanulmánya, 1991/5. sz.). Mellékletben is kiadjuk Filep Tamás Gusztávnak a Koncsol László 60. születésnapjára írt pályaképét.

Egyébiránt a többi, hagyományos, megszokott folyóiratműfajok és -műformák (vers, próza, kritika, képzőművészet) a maguk sokszínűségében és érdekességben számról-számra jelen vannak ugyan, ámde nemigen hoznak különösebb teljesítményeket a kilencvenes évek első felében. Azt lehet mondani, hogy az Új Forrás tartalmi szerkezetében (és szellemi súlyában is) az értekező próza került domináns helyzetbe a primén.ek vagy inkább művészetnek, művészinek mondott műfajokkal és müformákkal szemben. Föltétlenül belejátszottak ebbe a folyamatba, állapotba az olvasó magyar értelmiség megváltozott igényei, a politikai földcsuszamlás nyomán formálódó új várakozások, mint ahogyan az irodalom szerepéről, új feladatairól kialakult (illetve ki nem alakult) tétova üdvtanok is. (Vö. az irodalom visszanyerte „szabadságát”, „ön- célúságát”.) Tetézte ezt a különös bizonytalanság halmazt a kortárs magyar irodalom már-már újmódi kánonná merevített vonulatának szemmel látható befelé fordulása, elszürkülése, sok esetben érdektelensége és végtelen unalmassága - már a nyolcvanas évek végétől kezdődően. A kibontakozó „kultúrharc” e téren is meghozta a maga várható eredményeit: a hagyományos, közösség központú szépirodalom a nyilvánosság előtt is durván degradálódott, viszont a mesterséges vákuumba nem kis erőszakossággal benyomuló úgynevezett („személyiség”-, vagy „szabadság-orientálf’-nak elkeresztelt) szöveg-irodalom, a „posztmodern” imitációk garmadája nem tudta megnyerni az olvasókat.

247