Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

azért kell mégis éppen itt bővebben szólani, mert ő valahogy ha nem is föltétlenül szervesebben és szorosabban, de „egzisztenciálisabban” kapcsolódik a laphoz. A többiek - és itt csak a gyakran ismétlődő állandó szerzőkről szóltunk, a rovatban sokkal többen szerepelnek, köztük olyan hézagpótló remeklésekkel, mint amilyenben Kovács Gergelyné mutatja be Salló István munkásságát - nos a többiek inkább afféle megbecsült vendégek az Új Forrásban; Wehner ellenben itt alakította ki a maga jellegzetes módszerét és szemléletét, itt növekedett...

De álljunk meg, mielőtt nagyon nagy marhaságot írnánk le, Wehnerről ugyanis nem olyan könnyű megmondani, hogy mivé. Valószínűleg jót röhögne, és joggal, az olyan sablonokon, hogy mondjuk ,jeles művészeti szakíróvá” vagy „a szakma meghatározó egyéniségévé”. Talán épp azért, mert csakugyan kivételes egyéniség; ha valaki ezt képzőművészeti kritikáiból (ahol nem mindig látszik) nem fedezné rögtön fel, a szépirodalmi rovatban közölt karcaiból és Bevezetéstiből (Esterházy értelmében használva a szót) nyomban rájöhet anélkül is, hogy elolvasná a véle készült interjút.

Ha egy folyóirat felnevelt egy ilyen egyéniséget és terepe lehetett egy olyan közgondolkozó-nemzedéknek mint amilyen a vitákban felvonult, akkor nyilvánvalóan nem élt hiába. Ám egy irodalmi folyóiratnak - márpedig az Új Forrás ezzel dicsekszik címlapján - ezen túl elemi kötelessége, hogy újra meg újra otthont teremtsen többé-kevésbé karakteres, saját arcú csoportoknak, prózában - poézisben egyaránt.

Elmondhatta vajon ezt magáról második évtizedében is az Új Forrás? A prózairás tekintetében igen is, nem is.

Nem, hiszen gyakran jelentek itt meg másutt is szívesen közölt írók, olyan vitathatatlan nagyságokat beleértve, mint Esterházy, Csapiár, Dobai; tán azért is, mert itt kongeniális közegre leltek.

Igen, hiszen hosszan sorolhatnánk az elsősorban itt publikáló írókat, az itt indulókat, az itt maradókat és a kiröppenőket, egészen az olyan országos himévre vergődöttekig, mint Csengey Dénes, akinek egy időben ez a lap volt a fő „bázisa”. Az Új Forrás prózaírói, ki-ki a maga módján, aktív részesei a magyar prózai áttörésnek, de olyan jellegzetes arcélről, mint mondjuk a pécsi Jelenkomä 1 látható, itt aligha beszélhetünk. Illetve dehogynem; hiszen Holló András az Iszapfalvi legendákban még a mai gazdag

i

229