Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
ahol rugalmasan feloldották ezt a mesterségesen teremtett ellentmondást vagy ha úgy tetszik: ellentétet. Komárom megye azonban nem tartozik eme helyek közé.) Persze, senki se higgye, hogy a pedagógustársadalom berkeiben eme alamizsna nyomán lecsendesedtek volna a hullámverések. Éppen ellenkezőleg! A tatai pedagógusok minap lezajlott tanácskozása például nyílt levélben fordult a Minisztertanácshoz és az Országgyűléshez, amelyben többek között kij elentik a következőket: „Az oktatásra szánt nemzeti jövedelem részarányának el kell érnie a fejlett országok átlagát, mert enélkül nem képzelhető el a gazdasági felzárkózás sem.” Az itt elhangzott hozzászólások szerint a pedagógustársadalom elszegényedett, s ez az állapot tűrhetetlen. De ha már korábban ama két pólust emlegettem, úgy illik, hogy a jó példát, a becsülendő döntések számát is még eggyel gyarapítsam. Nemrégiben részt vettem egy munkahelyi közösség szak- szervezeti tanácskozásán, ahol a vita fókuszába az a kérdés került, hogy a jogszabályok szerint egyébként fizethető nyelvpótlék bevezetését, s ezzel a kollektív szerződés módosítását az adott közösség megszavazza, elfogadja-e vagy sem. A szóban forgó közösség hamar felülemelkedett ama akadémikus ízű kérdésfeltevésen, hogy ti. szüksége van-e a vidéki újságírónak egy (vagy több) idegen nyelv ismeretére; és - saját béralapjának terhére - megszavazta a nyelvpótlék bevezetését. Azaz, ebben az esetben is egy nagyon helyes elvi megközelítés: a tudás rangja, a szélesebb körű tájékozottság elismerése, s nem utolsó sorban a példa, az elérhető cél vonzereje diadalmaskodott. Hát így élünk Pannóniában, egyszer hopp, másszor kopp - mondhatnám vállvonogatva. De nem mondom. Nem mondom, mivel jómagam mindig is hittem és ma is hiszek a rációban, az emberi tehetségben s az ember, emberek jobbik felében. Persze azt is meggyőződéssel vallom, hogy elég volt a tehetetlenségből, a bürokráciából, a kivárásból, a másokra mutogatásból. S legfőképpen elég volt abból a szégyenteljes kontraszelekcióból, amely a magyar értelmiség igazi alkotóképességének kibontakozását oly nagymértékben gátolja. Szívesen idézem itt Kazinczy Ferenc bölcs epigrammáját: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted / Szánts és vess, hagyjad másnak az áldozatot.” S elég volt már az örökös „sajnos, nincs rá pénz” - unos-untalan hangoztatott demagógiájából. Mert ugye az tarthatatlan álláspont, 199
