Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

sett, a decemberi viszont nagyon messze lett volna.) Végül is logikus és természetes volt ez a „fátum”. Persze, már legalább tíz éve büszkén hangoztathatnám azt is, hogy én (mi) már akkor követeltem, követeltük Nagy Imre rehabilitálását, újra temetését, stb. Ámde ez a bátorság, sőt vakmerőség csak Nagy Gáspárban volt meg. Bennem bizony nem. Egészen egyszerűen arról volt szó, hogy sem én, sem Sárándi nem találta

ki, miről is, kiről is szól ez a vers, így azután nem is lehetett döntési helyzetről, kényszerről beszélni. (Pedig nem lett volna nehéz kitalálni: ha másból nem, a vers címéből ki lehetett volna számolni, hogy melyik nyárról van szó tulajdonképpen: kiderült volna, hogy bizony 1958 nyaráról: Nagy Imre és társai kivégzésének a nyaráról.)

A vers közléséből egyébként oly módon pattant ki „ügy”, hogy valaki följelentette az Új Forrást, méghozzá a legjobb, legbiztosabb helyen: a belső elhárítás környékén, így azután a megyei pártbizottságnak is be kellett kapcsolódnia a vizsgálatokba, noha ezt nem valami nagy örömmel tette. Szóval, elkezdődtek a kihallgatások. A megyei első titkár magához rendelt, mérgelődött és gúnyolódott, beosztottjai féltek, egy- egy frappáns főnöki megjegyzésre hevesen bólogattak. Dermesztő világossággal éreztem, hogy csak a „távlatos” gondolkodás és az ennek megfelelő viselkedés segíthet menteni a menthetőt. Mindenekelőtt bagatellizálni kell, s ha lehet, félremagyarázni ezt az egész szövevényt (ld.

Nagy Gáspár

142