Kollár István (Esztergom, 1994)
Külön kell szólni a képek líraiságáról és festőiségéről is, amely nemcsak a képek hangulatában, gondolatiságában, hanem komponálásában, szerkesztési elveiben is megjelenik. Ennek bizonyítására talán csak két momentumot emelnék ki, az előszeretettel használt, érzelmi és asszociációs lehetőségeket magában hordozó stilisztikai eszközt, a szinekdochét (a rész mint az egész jelképe - a láb, a kéz, a csizma, a fűzőscipő), valamint a már szinte grafikai finomságú fény-árnyékhatásokat, vonalkezeléseket (pl. Eltávolodás) és a Vízió sorozat fotogramjait, a technikai bravúrként értékelhető áttünő formáival. A tematikuson rendezett anyag fel-felvillanó képei közül néhány, amely az előző megállapításokat igazolja: A moszkvai arcok sorozat ügyesen komponált kontrasztjaiból mindig a masnis komszomolka ábrándos, tiszta szemei tekintenek rám, s bennük az "emlékidéző múlt". Ma már szinte hihetetlen az a vihar és a betiltási szándék, ami e sorozat 1985-ös kiállítását megelőzte. Az öreg néne visszatérő arcában, ölbe ejtett, összekulcsolódó kézmozdulatában a megfáradt élet, a megadással elfogadott jelen. A befelé tekintő szemek már csak a múlttal foglalkoznak, az eres, inas, agyondolgozott kezek kordokumentumok. Ugyancsak kordokumentum a három lábbeli éles kontrasztja: a glancolt, fényes hatalmi jelképek között az elkoptatott, eldeformálódott csámpás fűzőscipő, a munkás életút jelképe a munkáshatalomban. Az erdélyi fotók korpuszai közül az egyik legtökéletesebb kompozíció, az isteni és az emberi sors találkozása, a megfeszített keresztjére rárímelő kocsirúd. Végül a tragikusan elvesztett testvér emlékét felidéző sorozat két legmegrázóbb darabját emelném ki. Az 1992. március 25. 22 óra 10 perc már címében jelzi a kimondhatatlan tragédiát, az örökre megdermedt időt. Akár egy bombatámadás vagy Hirosima, csak itt a pusztítás helyett a műterem üressége, a tiszta szabályosság ordító csendje; majd az egész gyönyörű, kontrasztos tónusokban elúszik a végtelenbe. A másik mű az In memoriam Gyurira. A kompozíció olyan, mint egy barokk Szentháromság-szobor. A készülődés, a szárnyalás, az annyira vágyott elszakadás, a gravitáció legyőzésének erőfeszítése és boldog öröme. Formaművészetére jellemző: a rendkívüli alázattal a mondanivaló mögé vonuló művész, az egyszerű, tiszta technika, minden zavaró vagy befolyásoló momentum kizárása. A fotózás a szem művészete, a szem a lélek tükre, a képek az átszűrt valóság tükörcserepei, melyeknek apró részletein megtörik a fény, láthatóvá válnak a törésvonalak is, de a legkisebb rész is a nagy egészről beszél, a teljesség emlékét és képzetét hordozza magában. "A tükörkép azonban szintén csak eszköz. Eszköz, hiszen Kollár István nemcsak ábrázolja, kifejezi az emberekről, közösségekről, társadalmi rétegekről alkotott felfogását, hanem a megjelenítés tartalmán, üzenetén keresztül értékkoordinációt, tervet is ad a világban való tevékenységhez." (Neuberger Róbert)
