Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)
VÁCI PÜSPÖK Közel két éve vagyok Dömösön, és két és fél éve ismerem a párom, aki kapcsolatunk kezdete óta ódákat zeng Miklós atyáról. Rengeteg gyermekkori sztoriját osztotta meg velem, én pedig élvezettel hallgattam az élménydús, lélekgazdagító történeteket, és örültem, hogy olyan kincsre leltem, akinek ilyen szép és egészséges gyermekkora volt. Történt, hogy 2011 nyarán Miidós atya „gyermekei és szerettei” (pilismarónak, dömösiek, esztergomiak) összejövetelt szerveztek az atya idelátogatása alkalmából. Ödetesnek és nosztalgikusnak találtam, hogy csónakkal, meg biciklivel hozták őt a srácok. A róla kialakított képbe ez tökéletesen beleillett. Picit késve érkeztünk a marón templomba, a mise épp kezdődött, így az első benyomás az izgatott várakozásaimmal szemben egy hagyományos püspöki képet mutatott. Nekem, aki a kereszténységgel ismerkedőben voltam, picit távolságtartónak tűnt a jelenet. Gitáros mise volt, ami számomra mindig azt a vidámságot fejezi ki, ami az Istennel való kapcsolatomra jellemző, így ez oldotta bennem a kontrasztot. Mi jobboldalt hátul ültünk be a padba, de látható volt, hogy elöl balra ül „A CSAPAT”, akik közül szinte senkit sem ismertem. A mise véget ért, és Miklós atya (mint később megtudtam, jó szokásához híven) odament a hívekhez, és szeretettel üdvözölte őket. Puszizkodásokat, kedves kézfogásokat, érintéseket láttam, és furcsa volt számomra, hogy Robi nem megy a többiekkel együtt az atyával „bandázni”. Hogy nem siet oda Miklós atyát üdvözölni. Izgultam, hogy ne maradjon ki belőle, hisz számára is annyira fontos és várva várt volt ez a találkozó. Kérdeztem is tőle: — Te nem mész oda? — Úgyis mindjárt idejön Miklós atya! — volt a válasza. Én azt hittem, mindjárt leesem a székről. Bevallom, azt gondoltam, ez kissé nagyképűen hangzott. Azt várja, hogy majd egy püspök méltóztatik idejönni hozzá? (Az én fejemben káosz volt a katolikus egyházzal és vallással kapcsolatban a benne uralkodó hierarchiából és néhány megnyilvánulásból kifolyólag, éppen ezért elképedtem ettől a hozzáállástól.) Mondanom sem kell, hogy alig telt bele egy-két perc, Miklós atya már ott is volt a hátsó padoknál, és végtelen szeretettel köszöntötte Robit név szerint, kézfogás, puszi-puszi, néhány kedves személyes szó és őszinte mosoly. Ami meghatott, hogy ugyanolyan kedvességgel üdvözölt engem is, noha akkor találkoztam vele életemben először. A hab a tortán, és a legviccesebb számomra az volt, hogy papi öltözetét hátrahagyva az estét egy fekete teniszpólóban töltötte velünk a tábortűznél, melyen egy felirat ékeskedett: „Váci püspök”. Laza, emberi és jó fej! Igazi „szívember”, ahogy én szoktam fogalmazni. Meghatározó élmény volt ez a találkozás számomra az egyházhoz fűződő viszonyomban is, és óriási példaképpé vált számomra mind a mai napig!
