Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
Zalaegerszeg pásztora
A SZENT ÉLETŰ BÍBOROS is mondhatnánk, hogy a professzionális munka s az azzal együtt járó intézményesülés, gazdasági hálózat lehetővé tett nem egy szép sikert, ugyanakkor szinte elkerülhetetlenül árnyékokat vetett, s gondokat is hozott magával. Nem tisztem, hogy mérleget vonjak, vagy megkérdőjelezhetetlenül kimondjam, a pozitívum vagy a negatívum volt-e több. Itt annyit jegyzek meg (ami témánk szempontjából lényeges): Pehm plébános mindezen ügyekben a lehető legteljesebb mértékben önzetlennek mutatkozott, az anyagi gyarapodás kísértése nem legyintette meg, Jézus szavai nyomán kijelenthetjük: az ő szíve soha nem tapadt hozzá az anyagi javakhoz (ld. Zsolt 62,11; vő. Lk 12,34).142 Ha sokat követelt munkatársaitól, magától jóval többet várt el. Céljaival, kezdeményezéseivel lehetett nem egyetérteni, a célok eléréséhez szükséges keménységét lehet megkérdőjelezni, egy azonban bizonyos. Jellemének sokszor említett ridegsége valójában céltudatosság volt, az a figyelem, amely nem tér el sem jobbra, sem balra az úttól. Ez pedig elengedhetetlen volt egy olyan helyzetben, amikor az ország egyik - egyházi tekintetben is - leginkább elmaradott régióját kellett lendületbe hozni, ráadásul szó szerint válságkorszakban. * Pehm József negyedszázados zalaegerszegi működése során odafigyeléssel igyekezett a nehézségeket felszámolni, és előremutató megoldásokat találni a plébániai lelkipásztorkodásban. Amikor 1944-ben, veszprémi püspökké történt kinevezése után búcsúzott a hívektől, beszédében összefoglalta ennek az időszaknak a legfontosabb történéseit (ME 46-48). „Isten igéjét hirdettem, bemutattam a szentmiseáldozatot és kiszolgáltattam a szentségeket” - egy lelkipásztor munkájának a szíve ez. Méltón járul mindehhez az ember alázatos önvallomása, amely tanúsítja, hogy ő maga is tudatában volt jelleme érdesebb, ár142 Sőt, a valódi szükség idején bőkezű, nagyon is adakozó embernek ismerték. A gazdasági világválság idején nemegyszer káplánjait küldte ki, hogy vásárolják meg a dobra vert házakat, földeket, tanyákat, hogy azokat aztán valamiképpen visszaszármaztathassák csődbe jutott tulajdonosaiknak, vö. KH 18k. 88
