Esztergomi civil katalógus 2001-2002 (Esztergom 2002)
5 Bevezetés „Egy olyan nép, amelyben az egyének elvesztenék annak lehetőségét, hogy önállóan hajtsanak végre nagy dolgokat, s ugyanakkor a közös fáradozás képességére sem tudnának szert tenni, csakhamar a barbárságba hullana vissza." (Alexis de Tocqueville) Mikor Alexis de Tocqueville 1831/32-ben bejárta az akkor még igen fiatal Egyesült Államokat, meglepte a polgári és politikai társulások nagy száma. Az amerikai demokráciáról írt híres művében erről így emlékezik meg: „Bárhol indul is el egy új vállalkozás, annak élén Franciaországban a kormányt látják, Angliában egy főurat, az Egyesült Államokban pedig egy társulást.” Ezek a társulások nemcsak a hasonló érdeklődésű vagy érdekű emberek egymásra találásának színterei, de egyben ezek tartják életben a szabadság szellemét is a demokratikus társadalmi rendszerekben. A demokratikus századokban az egyenlőség szenvedélye egyrészt felszámolja az arisztokráciát, amely kezdeményezőként lépett fel a korábbi időkben, s egyben a helyi autonómia révén a szabadság lokális megvalósulását garantálta. A hierarchikusan szervezett társadalmak szétesésével az egymás mellé rendelt egyenlők világa alakult ki. Az egy szintre kerülő egyének azonban egymásnak inkább versenytársai, semmint támogatói lesznek az új korszakban. Az elszigetelt individuumok egy idő után képtelenek lesznek a közös fellépésre, ami (a politikai élet iránti érdektelenségükkel párosulva) termékeny talajául szolgálhat az egyének izolációját előnyben részesítő diktatúrák, paternalista rezsimek számára. Ezért látja olyan fontosnak Tocqueville az arisztokráciát helyettesítő civil egyesületek, társulások szerepét az egyenlőség századaiban. A múlt század első felében élő gondolkodó eszméit századunk történései „fényesen” igazolták. A központi kormányhatalom és az adminisztratív centralizáció intézményei, s főként a paternalista és totalitárius rezsimek a gyülekezési és társulási jog korlátozására, felszámolására törekedtek. A civil egyesületek olyan fokú önállóságra szoktatják az állampolgárokat, amely a diktatórikus rendszerek működését mindig is veszélyeztette. Nem csoda tehát, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon is gombamódra elszaporodtak az azelőtt betiltott vagy megtűrt civil egyesületek. Ugyanakkor azon sem csodálkozhatunk, hogy e szerveződések nehezen találnak magukra. A gyámkodó állam ideológiája még ma is túl erősen meghatározza a kelet-európai államok lakóinak gondolkodását, gátolja a civil kurázsi kifejlődését. De nemcsak a cselekvési, kezdeményezési autonómia jár gyerekcipőben, hanem az érdekegyeztetés, a civil egyesületek közös fellépése is kezdetleges.
