Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
A próbálkozás
— É rsekünk szolid kanonizációs kísérletére halála után fél évszázaddal került sor, miután egykori csodálóját, a római követjárásaiból jól ismert francia Robertus Anglicust (1209 óta veszprémi püspök) III. Honorius pápa 1226. március 13-án az ország legfőbb egyházi méltóságába emelte. Tehette, hiszen III. Ince (1198-1216), III. Honorius (1216-1227), majd IX. Gergely (1227- 1241) regnumával a „respublica Christiana” eui'ópai uralmának dele- lőjére ért Fékezhetetlen eréllyel alakította a világi hatalmasságok ténykedését ekként a földrész sorsát és népei történetét. Az egykor talán legkeményebb kezű pápa, Miklós (858-867) nem kevés hasonló erélyű utódra talált a mottóban idézett mondatának hangsúlya a határozatlan névelőn van. III. Ince „korának minden [általa fontosnak Ítélt] eseményébe beavatkozott, hogy az Isten által szándékolt rendet fenntartsa vagy helyreállítsa. Kötelességének érezte, hogy valamennyi vitás kérdésben az »arbiter mundi«, a döntőbíró szerepét játssza...” - jegyzi Adriányi Gábor, és „az aranyszázad elindítóját” méltóan követték utódai. „Az Úr Péterre bízta nemcsak az egész egyház, hanem az egész világ kormányzását - hirdette III. Ince - ...Krisztus képviselője, Szent Péter utóda, bár Istennél kevesebb, az embernél nagyobb... A világot megteremtő Isten az égre két nagy csillagot tett, hogy világítsanak: nappalra a napot, éjjelre a holdat. Az egyetemes egyház mennyboltjára hasonlóan két legfőbb tekintélyt helyezett: a pápaságot, mely a lelkek fölött uralkodik, és a királyságot, mely a testek fölött. De az első sokkal följebbvaló a másodiknál..a császári hatalom minden ragyogását és tekintélyét a pápai hatalomtól kapja...” A keresztes hadjáratok tanulságaként pedig eminens értelmet kapott Lukács evangéliumából az utolsó vacsora alkalmát idéző „két szablya” metaforája is (22,38). A leghatásosabban a III. Sándor által kanonizált (1174) Clairvaux-i Szent Bernátnak a megfontolásról (De Consideratione, 1148 k.) írt traktátusában, amelyet III. Jenő pápa számára alkotott: „két kard: egy szellemi és egy anyagi. Az utóbbit az egyház védelmében kell kivonni, az előbbit az egyház mások érdekében használja. A szellemi kardot a pap keze vonja ki, az anyagi kardot a lovag, de természetesen a pap utasítására és a császár parancsára... Most tehát vedd elő azt a kardot, amelyet azért bíztak rád, hogy harcolj vele, és üdvözülésük érdekében sebezz meg vele, 239
