Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain
II. Istvánnak és II. Bélának a királyi egyházak, prépostságok és monostorok mellett a templomok épsége és karbantartása egyaránt szívügye. Az előző a porig égett salzburgi székesegyház újjáépítésének segélyezésére küldött gazdag ajándékokat, az utóbbi külön kérés nélkül is lakhatóvá emelteti a szintúgy elhamvadt „pannonhalmi egyházat”, az újraszentelés ünnepét jelenlétével tiszteli meg. A bencés renddel és Pannonhalmával már csak a dömösi és pécsváradi emlékeiből következően is ugyancsak szoros kapcsolatban állt: számukra Földváron apátságot és monostort alapított, a rend tagjai közül választotta „notarius régisét”, királyi jegyzőjét két alkalommal is. Az „apostolköveti tekintély és jog” (Lányi Károly) vélelme a nyilván bencések által nevelt, tizenegy éves korában megkoronázott, vallásos és tiszta életű II. Géza királyban (1141-1162) ismét feltűnően erős. Ezért hangoztathatta ezt kétségek nélküli bizonyossággal Hőiben III. Sándor pápa Lukács palliumát hozó legátusai előtt. Az ünnepi átadás lehetősége pedig csak növelhette küldetéstudatát, Lukács érsek ilyetén megerősítése az ekkor harmincegy éves férfi életének nagy pillanata lehetett. „Én, II. Béla király fia, Isten rendeléséből az atyai királyság jogarait örökség jogán nyerve...” - olvasható egy 1148-ban kelt kiváltságlevele „bemutatkozásában” (intitulatio) az aranyszállal és viaszpecséttel ellátott aláírás felett. Ebből is gyanítható, hogy a kamasz királyt az itt említett minden „hitelesítő adat” akár a Szentháromság misztikumát idézőn (Isten rendelése; atyai királyság; örökség) tudatos és egybefonódott büszkeséggel tölthette el. II. Géza királyt ebbéli meggyőződésében az örvendetesen szelíd legátusoknak sem nagyon sikerülhetett megingatniuk. Kérdéses „lemondása” - „Sándor pápa és utódai tekintélye és tanácsa nélkül püspököt elmozgatni vagy áthelyezni nem fog...” - aligha kényszerből vagy valamiért cserébe születhetett, inkább „a Szent Péter trónja felől” elindult parancs őszinte hittel vállalt hatása nyomán. Felismerésében része lehetett bencés tanítóinak is, így „az egyházi javadalmak betöltésében gyakorolt, az önkényesen magához ragadott hatalomról önként lemondott...” - vélte Fraknói Vilmos egy évszázada. Megjegyzésül annyit, hogy Dümmerth Dezső szerint „a megbocsátó és békülékeny lovagkirály az önkényesen magához ragadott hatalmat” más uralkodói örökségével együtt mindvégig nagy tisztességgel és a legjobb tudomása szerint gyakorolta. A királyi erélyre szükség is lehetett sokfelé: 1158 elején például Martyrius esz129
